FOUR

HEARTACHE

"Dean, figyelj, mikor ennek vége, mikor meglesz Kevin és a tábla, én végeztem."

_______________

Szóval ezt csinálják a normális emberek, huh? Ráérősen vásárolgatnak egymagukban vagy a párjukkal, esetleg családtagokkal, s legnagyobb problémájuk kimerül annyiban, hogy nem akadnak rá a kívánt árura. Sejtelmük sincs a világot nap mint nap fenyegető veszélyekről, a vérszomjas lényekről, amik a sötétben rejtőzve várnak áldozatukra.

De jó lehet így élni.

Anastasia számára ez a lehetőség sajnos nem adatott meg. Ő abba a táborba tartozott, amelyik betekintést nyert a függöny mögé és látta mi a valóság. Leírhatatlan szörnyűségeken ment keresztül, melyek után kész csoda, hogy még nem vesztette el az eszét, vagy vált ugyanazzá, ami ellen harcolt. Rengeteg erőre volt szüksége ahhoz, hogy megmaradjon annak, aki volt, ám az árát ugyanúgy megfizette. Egy része odalett azon a bizonyos napon. Soha nem fogja visszakapni, hiába küzdene érte.

Most viszont ismét a földön járt. Kapott egy második esélyt. Nem az lenne a logikus, hogy megragadja és olyan messzire fut vele, amennyire csak lehet? Távol mindentől, ami természetfeletti; mindentől, ami a múltjára emlékezteti. Persze, hogy a válasz igen. De mégis mikor hozott ő logikus döntéseket?

Egy hét. Ennyi idő telt el az aukció, illetve Kevin szökése óta. Ennyi ideje keresték őt és az anyukáját, csakhogy egyetlen árva nyomra sem bukkantak. A kölyök jól értett a rejtőzködéshez. Nyilván van benne tapasztalata.

Kicsivel több, mint egy hete kezdett együtt dolgozni a Winchesterekkel. Megállapodásuk szerint segítséget nyújt a pokol lezárásának érdekében, azonban ez az akció a próféta eltűnésével megrekedt (ne is említsük a tényt, miszerint Crowley megkaparintotta a táblát az igézettel).

Felmerül a kérdés: Mit csinált még mindig a közelükben? Miért nem lépett le? Már semmi keresnivalója nem volt mellettük. Legalábbis addig nem, amíg a kisiklott vonatot vissza nem helyezték a vágányra. Az pedig bármeddig eltarthat.

Végül is nem muszáj maradnom, gondolta. Beutazhatom az államokat, ők meg majd hívnak, ha kellek. Nem erre szerződtem. Plusz minden bizonnyal nekik sem lenne ellenükre az ötlet. Úgyis szükségük van némi tesós időre, hogy rendezzék a gondjaikat. Én ehhez nem kellek.

Napokig ezt mondogatta. A napokból aztán egy hét lett, amivel meg is érkeztünk a jelenbe. Ami nem máshol játszódott, mint egy piacon. Egy zsúfolt piacon.

Sam teljes beleéléssel és szakértelemmel mászkált a standok között, kezében egy vászontáskával, amibe az ételt gyűjtötte. Nézelődött, kóstolgatott, vagyis tökéletesen beolvadt a tömegbe. Dean eközben folyamatosan a mobilját bújta, mintha más nem is számított volna. Egyszer-kétszer nekiment pár járókelőnek, majd nem zavartatva magát a bocsánatkéréssel törte tovább az utat. Anastasia kettejük mögött kullogott, kezek a dzsekije zsebébe süllyesztve, arcán komor kifejezés. Cikázó gondolatait nem volt egyszerű féken tartani, mivel figyelme felét arra áldozta, hogy ne maradjon le a párostól.

Még csak az hiányzott, hogy elvesszen egy nyamvadt piacon.

   - Wow- szakította meg a csendet Dean – Egy évig voltam a purgatóriumban és elszabadult a pokol. Ezt hallgassátok. Minneapolis-ban egy kocogónak kitépték a szívét.

   - Ha jól sejtem szó szerint- dünnyögte Sam.

   - Máshogy nem is érdekelne- vont vállat – Találtam még egy cikket hat hónappal ezelőttről. Ugyanez történt, ugyanott. Mit árul ez el nekünk?

   - Maradjunk távol Minneapolis-tól- viccelődött.

   - Két halott, ugyanaz a város, hat hónap különbséggel- összegezte – Ez biztosan egy rituálé. Vagy valamiféle szörny, ami szívekre utazik.

   - Aha- hümmögte, miközben fizetett.

   - Ez egy ügy- folytatta – Nézd, szerintem hanyagoljuk Kevint egy darabig és járjunk utána.

   - Most is egy ügyön dolgozunk, Dean- emlékeztette – Kevint és a démon táblát meg kell találni, úgyhogy a szíves fickó kénytelen sorszámot húzni.

   - Egy hete azon vagyunk, hogy megtaláljuk. Nézz ránk. Mi…- megtorpant, mikor végre elrakta a telefont és megpillantotta a környezetét – Hol a fenében vagyunk?

   - A piacon- mutatta fel az almát, amit majszolt – Organikus. Most mi van? Volt egy évem. Kiélveztem a jó dolgokat.

   - Miközben fittyet hánytál a munkánkra- tette hozzá.

Kezdődik. Remek. Épp erről beszéltem.

   - Wow Dean, jobban érzed magad attól, hogy ennyiszer felhozod?

   - Nézd, értem én. Kivettél egy évet, hogy jógázz és játszd a lantot, vagy bánom is én, de visszajöttem. Ez azt jelenti, hogy egyszerre sétálunk és öljük a szörnyeket. Meg fogjuk találni Kevint, de addig is, ignoráljuk az ilyesmit? Hagyjunk ártatlanokat meghalni, hogy te tovább vásárolgathass?

Oké, én kiszálltam.

Azzal a lány levált tőlük és belefogott a piac felfedezésébe. Lavírozva az emberek tengerében vizslatta a különféle termékeket, amik közül egyet-egyet ki is próbált. Cseppet megkönnyebbült attól, hogy elszabadult a vadászoktól és kiszellőztethette a fejét. Határozottan ráfért.

Annyira elmerült abban, amit csinált, hogy fel sem tűnt neki az idő múlása. Csupán akkor zökkent ki, amikor valaki véletlenül nekiütközött. Bólintott a fickó szabadkozását hallva, azután lefagyott. Lába a földbe gyökerezett, fejét ide-oda forgatva kereste azokat, akikkel érkezett. Nem volt könnyű kiszúrni őket, köszönhetően a mondhatni hordának, ami ellepte az utcát. Olyan érzése támadt, mintha heringekkel együtt nyomorgott volna egy konzervben.

Merre vannak? Nem mehettem olyan messzire. Ugye? Mi van, ha leléptek nélkülem? Észrevették egyáltalán, hogy nem vagyok velük? Vagy érdekli őket? Nem hiszem.

Te jó ég, mennyi ember. Miért vannak ennyien? Szinte egymást tapossák. Senkit nem frusztrál a kevés tér? Hogy lehetnek ilyen nyugodtak? Basszus, már el is felejtettem mennyire nem bírom a tömeget. Hogy jutok ki innen? Merre induljak?

A francba. Hogy veszhettem el egy rohadt piacon?

Egyre csak forgolódott, miközben nőtt benne a pánik. Az utóbbi éveknek hála elszokott attól, hogy ennyi ember vegye körbe egyszerre. Nem tudta hogyan kezelje. Túl sok volt a hang, minden összemosódott. Légzése felgyorsult, a világ forgott.

Ki kell jutnom innen. Valaki vigyen ki innen. Valaki…

   - Hé.

Ujjak fonódtak a felkarjára és tartották gyengéden. Hangja lágyabban csengett a szokásosnál, mintha aggasztotta volna a lehetséges reakciója. Az érintés ismerős volt, szinte már… megnyugtató. Biztonságot sugalló.

Hirtelen minden megszűnt. A zajok, a szédülés, még a légzése is lelassult. Kizárta a világot abban a másodpercben, hogy szemei megállapodtak a zöld íriszeken.

Minden rendben.

   - Stas?- fürkészte az arcát összeráncolt homlokkal – Minden oké?

Szólalj már meg!

   - I-Igen- nyögte ki nagynehezen. Kissé megrázta a fejét, hogy visszanyerje a koncentrációját, mielőtt megköszörülte a torkát. – Jól vagyok. Csak uh… eltévedtem.

Bólintott, mint aki mindent ért.

   - Nem bírod a tömeget, huh?- vonta picikét közelebb magához – Én sem. Mintha egy konzervben lennék egy rakás heringgel.

   - Mh-hmm- bólogatott összepréselt szájjal – A-Azt hittem, hogy te és Sam…

   - Itt hagytunk?- fejezte be helyette, szemöldöke felvonva – Dehogy. Nem tennénk ilyesmit.

   - Jó tudni- biccentett kínosan – Megbeszéltétek, amit kellett?

   - Nem egészen- ingatta a fejét – Majd talán máskor. Viszont találtam egy új ügyet, szóval…

   - Hallottam- vágott a szavába – Nem gond, ha ezt kihagyom? Nem igazán csábít a vadászat.

   - Persze, nem gáz- biztosította – Addig maradhatsz a motelben. Gyorsan elintézzük.

   - Oké.

   - Gyere- terelte maga elé. Bár elengedte a karját, tenyere hamar megpihent a hátán, ezzel segítve a mozgásban. – Csak egyenesen. Jövök mögötted.

   - Kösz- motyogta, miközben elindult – Hé, egyébként hogy találtál meg?

   - Nem volt nehéz- felelte – Követtem a hangodat.

   - Hogy a mimet?- lepődött meg.

   - Hallottalak a fejemben, Stas- közölte, mintha nem lett volna nagy ügy – Lehet, hogy nem volt szándékos részedről, de hallottam a segélykiáltást.

Segélykiáltás.

Valóban az lett volna?

   - Akkor mázlim volt- motyogta – Különben itt rekedtem volna.

   - Mint azt mondtam- hajolt közelebb a füléhez – Nem mentünk volna sehová nélküled.

Kirázta a hideg. Mindössze egyetlen pillanatig, de nem kerülte el a figyelmét.

   - Megértettem volna- vont vállat – Elvégre nem vagyok több egy idegennél, aki rátok akaszkodott.

   - Nem akaszkodtál ránk- ellenkezett – És nem vagy idegen. Oké, még nem ismerünk annyira, de ezen segít majd a közös munka.

Vagy nem.

Anastasia ezt inkább szó nélkül hagyta. Az aukció óta mindkét testvér megkísérelt összebarátkozni vele, ám ő rendre távolságtartó maradt. Alig osztott meg magáról valamit, mondván jobb, ha a kapcsolatuk nem szövődik túl mélyre.

Elvégre ez csak biznisz és amint befejezik, már válik is el tőlük. Pusztán addig kell kibírnia.

Mennyire lehet nehéz?

[   ]

„Fussatok. Messze és sebesen, mert a Winchestereknek szokása felhasználni másokat, aztán meg megöletni őket.”

Crowley szavai visszhangoztak a fejében; másra sem tudott gondolni az utóbbi egy órában. Sam és Dean még nem ért vissza az őrsről, tehát magára maradt a motelszobában. Nem mintha unatkozott volna nélkülük. Javarészt a mobiljával szórakozott (Dean pár napja szerzett neki egyet), miközben kiterült az egyik ágyon. A csendet zenével töltötte ki, amitől a várakozás máris elviselhetőbb lett.

Nem ismerte jól a testvérpárt, ennélfogva gőze sem volt, vajon hihetett-e a démonnak. Mármint persze, hogy nem hitt, hiszen ő egy démon. Bennük nem lehet megbízni. Viszont kérdés, hogy volt-e a mondandójának valóságalapja?

Vajon tényleg holtan végzem, ha velük maradok? Bízhatok bennük, mikor azt mondják megvédenek? Vajon ha beüt a baj és gyorsan kell dönteniük, otthagynak majd a csávában? Mennyi a garancia arra, hogy nem fordulnak ellenem? Végtére is azok vagyunk, amik. Ellenségeknek kéne lennünk.

Na jó, ez hülyeség. Én ajánlottam fel a segítségemet, nem ők kértek meg rá. Dean csak addig akart maga mellett, amíg megtaláltuk Sam-et. Én voltam az, aki ezután is maradni akart. Ha veszélynek tekintenének, már megöltek volna. Nincs mitől félnem.

Igaz?

Ez ment tovább egy jódarabig. Valamikor dél körül az Impala behajtott a motel parkolójába, Dean pedig megcsörgette azzal, hogy jöjjön ki és csatlakozzon hozzájuk ebédre.

Ki volt ő, hogy nemet mondjon az ingyen kajára?

Így kötöttek ki egy helyi étkezdében, ahol a srácok folytatták a megkezdett nyomozást, míg a lány csendesen evett mellettük.

   - Rendben- tanulmányozta Sam az ügy aktáját – Mi a helyzet? Mit találtál Paul házában?

   - Csak a szokásos- böngészett Dean az öccse gépén – Óvszert és hajzselét. Se átokzsák, se semmi sátánista cucc.

   - Tehát nem tűnt olyan pasasnak, aki képes lenne kibelezni másokat?

   - Soha nem tűnnek annak- motyogta. Kutatott még néhány másodpercig, aztán újból megszólalt. – Várjunk. Van itt még egy.

   - Mi, még egy gyilkosság?- hökkent meg.

   - És egy csináld magad szívátültetés- bólintott – Két nappal azután, hogy ez az eset történt.

   - Minneapolis melyik részén?

   - Iowa-ban- javította ki – Ames-ben.

   - Hát, Paul akkor volt kihallgatáson. Ő nem tehette.

   - Ez a fickó zsaru volt- részletezte – Ugyanaz, mint a hat hónappal ezelőtti. Először Minneapolis, aztán Ames.

   - Jól sejtem, hogy megint utazunk?- kérdezte Anastasia tele szájjal.

Dean lecsukta a gépet és ránézett.

   - Jól sejted- erősítette meg – Amint befejezted indulunk.

Így történt az, hogy három óra kocsikázással később Anastasia egy újabb motelszobában találta magát. Elnyújtózott az egyik ágyon, fülében a fülhallgatóval s engedte, hogy a zene kitöltse a csendet.

Amint a lejátszási listát hallgatta végig (Dean rakta össze olyan számokból, amiket szerinte illett ismernie), az elmúlt hónapok emlékei akaratlanul is előtérbe furakodtak az elméjében. Hogy csökkentse a káosz mértékét, megkísérelt egyetlen egyre koncentrálni a sok közül.

Végül úgy adódott, hogy az pont nem egy vidám emlék lett.

Az első purgatóriumban közösen eltöltött hónapjuk minden volt, csak épp zökkenőmentes nem. Anastasia szinte szóba sem állt Deannel, mindössze akkor, ha feltétlenül szükséges volt. Idejét két dologra osztotta be: egyeztetni a tervet Benny-vel, illetve kiiktatni a szörnyeket, akikkel találkoztak. Viselkedéséből (szerinte) egyértelmű kellett volna legyen, hogy nem szándékozott barátkozni vele.

Kár, hogy Dean számára ez már nem volt annyira világos.

Ritkán előforduló nyugalmas perceiket a Winchester azzal próbálta elütni, hogy beszélgetésbe elegyedett társaival. Egy részét felettébb szórakoztatta az irritáltság, ami ilyenkor a lány arcára ült ki; emiatt döntött úgy, hogy folytatja. Össze-vissza dobálózott mindenféle témával, csak hogy láthassa a reakcióját, majd elégedetten vigyorogva sikerén elhallgatott és sétált tovább. Egyedül ez szolgált élvezetként ezen a borzalmas helyen.

Anastasia egy darabig tűrte. Ignorálta őt, ameddig csak lehetett, ám az ő türelme sem volt végtelen. Előbb-utóbb elérkezett az a pont, ahol már nem bírta szó nélkül hagyni.

Az volt a nap, amikor másodszori alkalommal majdnem megölte a vadászt.

   - Szóval itt úgy ismernek, hogy a Sötét Boszorkány?- kérdezte mellette lépdelve.

Nemrég belefutottak egy csapat rugarúba és az egyikük ezt a nevet használta, mikor megpillantotta. Nem sokáig élt ezután. Ahogyan a haverjai sem.

   - Aha- felelte szűkszavúan, szigorúan előre meredve – Nem én terjesztettem el.

   - Nézzenek oda- mosolygott féloldalasan – Kész híresség vagy.

   - Nem olyan felemelő, mint azt gondolod- jegyezte meg keserűen – Jobb lenne, ha azt sem tudnák, hogy itt vagyok. Talán több nyugalmam lenne.

   - Ha már itt tartunk…- jutott eszébe – Hogy kerültél ide?

   - Na mit gondolsz hogyan?- forgatta a szemét gúnyosan – Ahogy mindenki más is. Meghaltam.

   - Jó, ezt nyilván tudtam- másolta le a cselekedetet – Úgy értettem hogyan? Ki ölt meg?

   - Miért érdekel?- értetlenkedett.

   - Csak kíváncsi vagyok- vont vállat – Szóval?

   - Semmi közöd hozzá- vágta rá, közben érezte, hogy izmai megfeszültek – Nem a tábortűznél ülünk, hogy sztorizgassunk.

Azzal megkísérelt lehagyni őt és utolérni a valamivel előttük haladó vámpírt. Pechére a báty hamar felzárkózott hozzá.

   - Hé, te tudod az én sztorimat. Ideje neked is megosztani a tiédet.

   - Ez nem így működik- ingatta a fejét, kezei ökölbe szorítva az oldalánál.

Miért nem képes leszállni rólam? Ha nem fogja be, esküszöm kitépem a hangszálait.

   - De így fair- erősködött – Ha már egyszer összefogtunk…

   - Hagyj békén- kérte kimérten.

Fogytán volt a türelme.

Még öt másodperc és…

   - Ne már Ana, én csak…

Betelt a pohár. A becenév volt az utolsó csepp.

Dean alig fogta fel a lila villanást, amit követően a háta fájdalmasan egy közeli fának csapódott. Fájdalmasan felnyögve megállapította, hogy képtelen volt mozogni; helyette tágranyílt szemmel nézte, amint a boszorkány fenyegetően odalépett hozzá. Ujjai körül lila fénycsóvák táncoltak, szemei olyan színre váltottak, amelyet korábban egyetlen lénynél sem látott. Be kellett ismernie, kissé úrrá lett rajta a félelem.

   - Hadd adjak egy jótanácsot a túléléshez- hajolt közelebb, lehalkítva a hangját – Ne merészelj még egyszer így hívni! Különben garantálom, hogy nem jutsz ki innen, nem érdekel, ha ezzel a saját sorsomat is megpecsételem. Érthető voltam?

A hideg futkosott a hátán. Utoljára akkor voltak ilyen közel, mikor a lány leteperte a folyóparton és kést szegezett a torkához. Az az emlék még mindig élénken élt benne.

Tényleg képes lenne megölni, realizálta. Minden ereje megvan hozzá. Hezitálás nélkül megtenné. Talán nem ártana óvatosnak lenni vele.

Némi feszült csend elteltével nagyot nyelt és bólintott.

   - Igen- bökte ki végre.

   - Helyes- elhátrált és megszüntette a mágikus fogást, ami testét a fatörzshöz szegezte – Nincs más választásunk, mint együttműködni, de ez nem jelenti azt, hogy kedvelnem kell téged. Nem vagyunk barátok és nem is leszünk.

Mielőtt még elsétált, Dean megesküdött volna, hogy a haragon kívül egy másik érzelmet is felfedezett a tekintetében. Nem volt jelen sokáig, mintha küzdött volna, hogy elrejtse, azonban az ő figyelmét nem kerülte el.

Egyetlen másodperc alatt felismerte: szomorúság.

Na de miért…

   - Válogasd meg a szavaidat a közelében- tanácsolta Benny, aki eddig csendben ácsorgott tőlük nem messze – Nincs oda a lelkizésért.

   - Oké- biccentett – Ezt megjegyzem.

Muszáj lesz, ha élve ki akar jutni innen.

Az emlékből kiszakadva visszatért a plafon szuggerálásához.

Kettejük „kapcsolata” azóta elképesztő fejlődésen ment keresztül. Hónapokba került és nem volt egyszerű, de a körülmények idővel segítettek abban, hogy összecsiszolódjanak. Igaz még most sem mondta volna magukat a legjobb barátoknak, viszont ez a jelenlegi állapot határozottan jobb volt az akkorinál.

És ki tudja mi lesz ezután?

Elmélkedése folytatódott, míg a lista pörgött, a végére érve pedig a Winchesterek is befutottak. Zakójukat levetve belevágtak a kutatásba, mialatt ő külsősként szemlélte a munkálódásukat.

   - Nos, mit gondolsz?- kérdezte Sam, miután harmadszorra is lejátszotta a hangfelvételt, amit a kihallgatáson rögzítettek – Értesz belőle bármit is?

   - Egy árva szót sem- csóválta a fejét Dean, azután kíváncsian átpillantott az ágyán heverő boszorkányra – Stas?

   - Gőzöm sincs- húzta el a száját – Soha nem hallottam még ezt a nyelvet.

   - Nekem úgy hangzik, mint a gügyögés. Várjatok- halászta elő a mobilját az idősebb – Vettem egy fordító alkalmazást.

   - Te vettél egy appot?- vonta fel a szemöldökét Anastasia meghökkenten.

   - Aha. Játszd le megint- kérte az öccsét. Újra felcsendült a fura kántálás, három másodperccel később pedig meglett az eredmény. – És a gügyögés győzött. Ismeretlen nyelv.

   - Fantasztikus- sóhajtott fel a szőke, s visszadőlt az ágytámlához – Ennyit az appodról.

   - Hé, szerintem nem volt rossz ötlet- védekezett – Egy próbát megért.

Sam mobiljának csörgése zárta le a kezdődő szócsatát.

   - Itt Sambora ügynök- fogadta a hívást – Hogy mi? Igen, úton vagyunk. Köszönöm.

   - Mi az?- faggatta a bátyja.

   - Arthur beütötte a fejét és most kórházban van.

   - Akkor gondolom később találkozunk- nyúlt a mobiljáért Anastasia.

   - Sietünk vissza- ígérte Dean, miközben felvették a zakójukat – Hozunk valami kaját.

   - Na az jól esne- biccentett.

   - Kávé is jöhet?

   - Még szép.

   - Oké- siettek az ajtóhoz – Jó szórakozást.

   - Nektek is- intett búcsúzóul.

Ahogy azt ígérte, nemsokára ismét együtt voltak a szobában, mindhárman utcai ruhában és az ételüket fogyasztva. Sam és Dean az asztalnál, Anastasia az egyik ágyon. A testvérpárt hallgatva iszogatta a még meleg kávéját, ami csodákra volt képes az energiája helyreállítását illetően.

Ha már egyszer alig alszik éjjelente, legalább ez éberen tartja.

   - Arthur Swenson-nak egy éve volt szemátültetése, igaz?- nézett fel a gépéből Sam. Dean megerősítőn bólintott. – Eszembe jutott, hogy Paul Hayes egy éve váltott életmódot egy rosszullét után, úgyhogy előkerestem az orvosi aktáit Minneapolis-ból. Kitaláljátok kinek volt még szervátültetése egy éve Arthur Swenson-on kívül?

   - Paul Hayes-nek?- tippelt Anastasia.

   - Elárultam, nem igaz?

   - A legjobbakkal is megesik- vont vállat.

   - Oké, vagyis van két gyanúsítottunk két megegyező gyilkosságban két különböző városban és mindketten átestek szervátültetésen- összegezte Dean.

   - Azon is elgondolkodtam, amit Swenson mondott- folytatta – Talán a fordító appod ismeretlen nyelvnek bélyegezte, mert valójában egy holt nyelv, mint az ősi görög vagy a Mann-szigeti.

   - Mann-szigeti?

   - Elküldtem a felvételt Arthur motyogásáról Dr. Morrison-nak.

   - Kinek?

   - Az embertan professzornak, aki segített az amazon ügyben.

   - Volt dolgotok amazonokkal?- ámult a lány.

   - Ne beszéljünk róla- rázta a fejét Dean – Inkább induljunk.

   - Hová megyünk?- kérdezte Sam.

   - Hát, ha egy hat hónapos ismétlési ciklusban vagyunk, akkor a minneapolis-i és ames-i gyilkosságok után a következő ilyen eset a colorado-i Boulder-ben volt.

[   ]

Még aznap este kocsiba szálltak és elindultak Colorado-ba. Egy 10 órás út állt előttük, úgyhogy Anastasia jobbnak vélte, ha kényelembe helyezi magát. Oldalra fordulva az ülésen hátát az ajtónak támasztotta, térdeit felhúzta, két karját összefonta a mellkasán. Fejét a támlán pihentetve lehunyta szemét, azonban egyelőre nem engedte meg magának az álomba merülést. Nem volt egyszerű ellenállni, tekintve, hogy a motor búgása meglepően nyugtatón hatott rá.

Kezdem érteni miért imádják annyira ezt az autót. Van egyfajta biztonságérzete. Itt biztosan jót lehet aludni, bármennyire is tűnik kényelmetlennek elsőre.

Amíg ő ezen gondolkodott, az elöl ülő testvérpár társalgásba elegyedett:

   - Rendben, kezd összeállni ez az ügy- bólintott Dean vezetés közben – Minden kezd összeállni. Te, én és Stas. Minden szuper. – Nem kapott reakciót, mire oldalvást az öccsére pillantott. – Hé.

   - Mi az?- értetlenkedett.

   - Min jár az eszed? Az organikus paradicsomon?

   - Nem gondolok semmire- tagadta.

   - Persze. És nincs egy boszorkány a hátsóülésen- mondta szarkasztikusan, tekintetét futólag az említettre irányítva – Nem tudom te hogy vagy vele, de az elmúlt év új látásmódot adott nekem. Tudom hol vagyok a legjobb, pontosan itt melletted.

Sam némán bólintott, ám rövidesen megjegyezte:

   - Vagy… talán nincs rám szükséged. Talán a legjobb akkor vagy, amikor egyedül vágsz át a világ összes mocskán és nem kell magyarázkodnod senkinek.

   - Érthető, mert nyilván rengeteg testvérem van, akikkel tudok beszélni az ilyesmiről- biccentett.

   - Ott van Anastasia- bökött az „alvó” lányra – Nézd, nem azt mondom, hogy lelépek. Csak vedd figyelembe azt is, hogy talán nem ugyanazt akarjuk. Úgy értem, szeretném, ha az időm számítana valamit.

   - Vagyis amit mi csinálunk az nem számít?- próbálta értelmezni.

Már megint ez? Esküszöm, ki fogok ugrani a kocsiból.

Mielőtt azonban véghez vihette volna tervét, az idősebb Winchester mobilja megcsörrent. Előkotorva a zsebéből ellenőrizte a nevet a kijelzőn, majd fogadta a hívást.

   - Igen? Hé, Dr. Kashi. Oké. Köszönöm. Uh, lefuttatna nekem még egy nevet? Igen… Hayes, Paul. Aha. És a donor? Komolyan? Még mennyi van? Megkapta bárki a colorado-i Boulder-ből az egyik szervet? Oké, köszönöm- azzal bontotta a vonalat – Ezt nem fogod elhinni. Azt mondta Paul Hayes vesélye és Arthur Swenson új szeme is ugyanattól az embertől származik. Brick Holmes-tól.

   - Ugyanarra a Brick Holmes-ra gondolunk?

   - Bizony.

   - Ki az a Brick Holmes?- nyitotta ki a szemét Anastasia. Feladta a pihenést, helyette csatlakozott a fejlemények átbeszéléséhez.

   - Ugye csak viccelsz?- fordult felé sokkosan Dean – Nem tudod ki ő?

   - Úgy nézek én ki, mint aki tudja?- vonta fel a szemöldökét gúnyosan.

   - Profi hátvéd- magyarázta – Évekig volt a legjobb játékos a ligában. Tavaly halt meg autóbalesetben.

   - Biztos aláírt egy papírt, hogy donor legyen- ötletelt Sam – Mondta a doki, hogy hány szervet adományozott?

   - A két fickóval együtt? Nyolcat.

   - Nyolcat?- hökkent meg a szőke – És az egyik Boulder-ben van?

   - Nem egészen- húzta el a száját – Ez a rossz hír. De a jó hír az, hogy Brick Boulder határán lakott.

   - Ez miért jó hír? A fickó halott.

   - Igen, de ez minden, amink van, úgyhogy irány Boulder.

Mire megérkeztek a Holmes házhoz, már felkelt a nap. Nem volt szükség elegáns öltözetre, Anastasia mégis úgy döntött, hogy nem tart a Winchesterekkel, hanem megvárja őket a kocsiban.

Nem telt el sok idő, mivel Mrs. Holmes hamarosan kitessékelte őket. Az arckifejezésük alapján alig szedtek ki belőle valamit.

   - Nem volt beszédes kedvében, huh?- fogadta a párost Anastasia.

Dean szóra nyitotta a száját, ám ekkor pittyent a mobilja, jelezve egy új üzenetet.

   - A rohadt életbe- szitkozódott, miután elolvasta.

   - Mi az?

   - Itt is van. Megtörtént.

   - Ne már, ne mondd, hogy valaki szívét kitépték Boulder-ben.

   - Jó, akkor nem mondom.

Hát ez remek.

A következő gyilkossági helyszín nem szolgált nyomokkal, ezért nem volt más hátra, mint letáborozni a motelszobában és vizsgálódni. Anastasia az egyik ágy közepét elfoglalva matatott a gyűrűivel, Sam a másikon ülve telefonált Dr. Morrison-nal és jegyzetelt, Dean pedig az asztalnál használta a laptopot.

   - Rendben Morrison professzor, meg is vagyunk. Az FBI köszöni a segítségét… Igen, fontolóra veszem, hogy felvegyük technikai tanácsadónak… Igen, jár hozzá életbiztosítás… Rendben, viszlát.

   - Nem féltek attól, hogy a pasas egyszer rájön az igazságra?- érdeklődött – Arra, hogy valójában nem az FBI-nak dolgoztok?

   - Emiatt ráérünk aggódni- legyintett Dean – Talált valamit?

   - Igen- bólintott – Oké, szóval, megvan mit motyogott őrült Arthur. Először is, ez egy holt nyelv. Ősi maja. Arthur azt ismételgette, hogy „az istenség Cacao megszületett”.

   - Cacao?

   - Igen, a maják kukorica istene- magyarázta – Cacao volt a legerősebb isten, mert a kukorica volt a legfontosabb a maják számára. Nos, az és megölni mindenkit, aki a szemük elé került.

   - Tehát amit keresünk, az egy ezeréves kultúra kukorica istene?- foglalta össze a bátyja.

   - Uh, azt hiszem- vont vállat.

   - Hát, bármi is az jobb, ha minél előbb megöljük, különben valakinek kitépik a szívét Phoenix-ben.

   - Valaki Phoenix-ben kapott egy darabot Brick-ből?- kérdezte Anastasia.

   - Aha, megvan a név- biccentett Dean – Küldtem egy e-mailt az ottani zsaruknak. Úgy hívják Jimmy Tong. Jelenleg keresik, mivel napok óta nem látták. Ó, és uh, van itt még egy e-mail- fordult az ifjabb felé – Neked jött. Kérdésekre válaszolnak valami belépéssel kapcsolatban.

   - Csak utána néztem valaminek- zárta le ennyivel – Egy opció.

   - Te tényleg azon gondolkodsz, hogy abbahagyod?

   - Nem gondolok semmit, Dean- védekezett – Ez csak egy opció. – Kínos csend, mire megköszörülte a torkát. – Akkor mi lesz? Elmegyünk Phoenix-be és kergetjük a farkunkat, amíg a fickó fel nem bukkan?

   - Nem. Brick Holmes a kulcs az egészhez- kelt fel az asztaltól – Eleanor Holmes gyanúsan keveset árult el nekünk. Egyébként ügyesen megváltoztattad a témát- sétált oda az ágyához, amin a szőke ücsörgött – Hé, próbálj meg aludni. Este betörünk Brick házába.

   - Betörünk?- nézett fel rá döbbenten – Mármint én is?

   - Hat szem többet lát- vont vállat – Legalább addig sem unatkozol.

   - Ja, mert a betörés olyan hű, de izgalmas- forgatta a szemét.

   - Nem árt, ha hozzászoksz. Na, le az ágyamról- készült lefeküdni a matracra – Hacsak nem akarsz mellettem aludni.

   - Passzolom- pattant fel villámsebesen – Amúgy meg már aludtam a kocsiban.

   - Dehogy aludtál- ingatta a fejét – Csak úgy tettél, mintha.

   - Ezt meg honnan veszed?- tette csípőre a kezét.

   - Tudom milyen az, amikor alszol, Stas.

   - Talán szoktál engem nézni alvás közben?- tudakolta.

   - Nem- tagadta – Én csak… Tudod mit? Hagyjuk. Csak feküdj le.

   - Nem vagyok fáradt.

   - Ne kelljen nekem lefektetni- figyelmeztette.

   - Nem tennéd- állította magabiztosan.

   - Kipróbáljuk?- ült fel – Tudod mi történik akkor, ha ki vagy merülve.

   - Az egyszeri alkalom volt- emlékeztette.

   - És maradjon is így- bólintott – Menj és pihenj.

   - Nincs szükségem…

   - Anastasia- vágott a szavába szigorúan – Feküdj a kanapéra. Most.

A lány mindössze hitetlenül meredt rá. Egy darabig tartották az intenzív szemkontaktust, végül ő volt az, aki megtörte és nagyot sóhajtva odalépett a kanapéhoz.

   - Utálom, mikor utasítgatsz- morogta, amint lefeküdt az oldalára.

   - De mindig beválik- dőlt vissza a párnára – Nem az én hibám, hogy engedelmes vagy.

   - Most hagyd abba- bökött felé – Mielőtt segítek neked elaludni.

Dean csupán mosolygott a fenyegetésén.

Sam elképedve figyelte a jelenetet. Ha nem ismerte volna őket azt mondta volna, hogy már biztos évek óta barátok. Olyan természetesen viselkedtek egymás közelében, hogy kezdte megkérdőjelezni a kapcsolatuk mélységét.

Pontosan mennyire hozta őket közel a purgatóriumban eltöltött idő?

Inkább nem rágódott rajta. Követte a példájukat és ledőlt aludni, elvégre az estéjüket másra fogják használni.

[   ]

Betörni a Holmes házba nem volt megerőltető, hála Anastasia mágiájának. Máris egy előnye annak, hogy magukkal hozták. 10-ig volt idejük átfésülni a terepet, ugyanis Mrs. Holmes-nak addig akadt programja.

A Winchesterek zseblámpával világították az utat, míg a boszorkány a képességeit vette igénybe és létrehozott egy lila fénygömböt a tenyerében. Az tűnt logikusnak, ha a hálóban kezdenek, ezért elsőként becélozták az emeletet.

   - Fő hálószoba- nyitotta ki az ajtót Sam.

Odabent szétváltak, Anastasia nekilátott átkutatni az egyik szekrényt. Homloka szinte azonnal ráncba szaladt, mikor megpillantotta a felakasztott női ruhákat.

   - Ez furcsa- motyogta.

   - Mi az?- kérdezte Dean a másik gardróbból.

   - Eleanor nem lakik itt, igaz?

   - Nem.

   - Akkor miért vannak itt a cuccai?- emelt le egy fogast – Ez volt rajta reggel. Láttam, mikor kikísért titeket.

   - Talán beköltözött Brick szobájába a halála után- tippelt – Vagy…

Az alapján, ahogy a tekintete jelentőségteljesen az ágyra vándorolt, a szőke egyből megértette mire célzott.

   - Fúj- rázta ki a hideg – Muszáj ilyen undorítónak lenned?

   - Kösz, Dean- nyögött fel Sam – Ez beleégett a retinámba.

   - Hé, ezt csekkoljátok le- hívta őket közelebb.

Mind benyomakodtak Brick gardróbjába, aminek hátulja ajtóként kitárulva egy másik szobába nyílt. Egy szobába, ami tömve volt sportos ereklyékkel.

   - Tudtam, hogy lesz valami ilyenje a házában.

   - Ez rengeteg holmi- ámult Sam – Oké, a foci trófeákat értem, de nem csak az van itt. Baseball, boksz, még autóversenyzés is.

   - Rajongó volt. Tisztelte az atlétákat. Nézzétek ezeket a régi sportszereket. Krikettütő, golfütő, egy Kendo kard és íjász felszerelés.

   - Vigyázz kicsit- nyúlt el a lány Dean feje mellett, hogy megfogjon egy apróbb dobozt, amiről kiderült, hogy leveleket őrzött – Ezeket magunkkal vihetnénk. Nem fog feltűnni neki.

   - Jó ötlet- értett egyet az idősebb – Jobb lenne menni. Mindjárt 10 óra.

Meggyőződtek arról, hogy minden a helyén volt, majd csendben és gyorsan elhagyták a házat.

Tekintve, hogy azt már délután letudták, az alvás fel sem merült számukra, mint opció, mikor ismét a motelszoba falai között találták magukat. Ehelyett mindenki kikapott pár levelet a dobozból és belekezdett az olvasásba.

   - Bármi érdekes?- dugta ki fejét a papír mögül Anastasia. Törökülésben kuporgott a padlón, háta az egyik ágynak támasztva, ölében a már áttanulmányozott irományok.

   - Az összes ugyanaz- dőlt hátra a székén Dean – „Legkedvesebb Betsy-m…”

   - Ki az a Betsy?- ráncolta a homlokát értetlenül.

   - Mi sem tudjuk- rakta le a levelet Sam – Barátnő? Eleanor nem említett semmilyen Betsy-t.

   - Hé, ez elég réginek tűnik- halászott elő egy újabbat a szőke – „Legkedvesebb Betsy-m. Ez az edzőtábor harmadik napja. Az útmunka fejlődik. Dolgozom a balhorgomon. Azt mondják ez a kölyök, Sugar Ray kemény lesz.”

   - Sugar Ray? Mármint Robinson? Ő nem a 40-es években bokszolt?

   - Ugyanúgy van aláírva?

   - Aha. „Szeretettel, tőlem.”

   - Ezt hallgassátok- olvasott bele egybe Dean – „Legkedvesebb Betsy-m. Olyan nehéz távol lenni tőled, édesem. Legyőzzük a Red Sox-ot és hazamegyek.”

Tehát ugyanaz a kezdés és befejezés. Ez azt jelenti, hogy ugyanaz az ember írta mindet… ám ezzel van egy aprócska gond: négy különféle sportot említenek bennük, különféle ellenfelekkel. Sam-nek ez felkeltette a gyanúját, ami arra ösztönözte, hogy feltúrjon egy kevés információt mind a négy illetőről.

   - Utána néztem a neveknek a trófeákon és a levelekben. Brick Holmes, focista. Charlie Karnes, autóversenyző. Davey Samuelson, baseball játékos. Kelly Duran, bokszoló. Négy különböző fickó, igaz?

   - Igen- bólintott a testvére.

   - Ezt figyeljétek- hozott be egymás mellett mindegyikükről egy fényképet – Megegyező szemek, arccsont, orr és száj.

   - Várj- tápászkodott fel a földről Anastasia. Kishíján vissza is zuhant, hála az elzsibbadt lábának, de végül sikeresen odabotorkált az asztalhoz. – Azt mondod ez a négy fazon igazából egyetlen pasas? De hát Brick Holmes nem néz ki 95-nek.

   - Hogy hozhatta össze?- tanakodott az idősebb – Bizonyos időközönként el kellett tűnnie egy darabig, aztán megjelenni egy új külsővel. Azt akarod mondani, hogy 70 év alatt senkinek nem jutott eszébe megvizsgálni ezeket a képeket és rájönni mi folyik itt?

   - Nekünk sem jutott volna eszünkbe- vont vállat.

   - Hogy csinálta?- fonta keresztbe két karját a mellkasán Anastasia – Hogy maradt fiatal?

   - Cacao maja volt, igaz?- keresgélt Dean az asztal felét belepő papírok között.

   - Igen.

   - A majáknak mindene volt a háború, a kínzás… meg a sportok- magyarázta – Azt írja, „az atlétáikat királyként kezelték”. A maja sportolók áldoztak Cacao-nak azáltal, hogy kiszedték áldozatuk szívét és megették azt. Úgy hitték ezek a rituálék szupererővel látták el őket az ellenfeleikkel szemben.

   - Megkaptam a kérdésemre a választ- biccentett a boszorkány.

   - De ők sem maradtak örökké fiatalok- ingatta a fejét az ifjabb – Talán Brick alkut kötött ezzel a Cacao-val?

   - Láttunk már korábban ilyet. Emberek alkukat kötöttek démonokkal és istenekkel. Talán mindaddig fiatal maradt, amíg az áldozatok is tartottak.

   - Emlékeztek az antik sportszerekre a házában? A fickó már élhetett a maják idejében is.

   - Wow- hökkent meg Sam – Szóval a valaha volt egyik legjobb hátvéd valójában több, mint 900 éves volt?

   - Ez megmagyarázza Brick-et, de mi van azokkal, akik a szerveit hordozzák?

   - Talán a bűbáj a szerveken keresztül rájuk is kihatott. Talán az veszi rá őket, hogy folytassák a rituálét.

   - Mint mikor megharap egy vérfarkas- bólintott Dean – Ha egyszer megfertőződtél, azt teszed, amit tenned kell, pláne ha tetszik az eredmény.

   - Arthur-t kivéve. Ő nem bírta és beleőrült.

   - Hát, így már világos ki az a Betsy- fordította feléjük a laptopot Sam.

   - Kelly Duran felesége, Betsy gratulált a nyertes meccs után- vetett egy pillantást a cikkre Anastasia – Ó- illesztette össze a darabkákat – Eleanor nem is az anyja. Ez csak egy álca. Ő Betsy.

Most már tényleg minden összeállt.

[   ]

A reggeli órák eljövetelével első dolguk volt ellátogatni „Eleanorhoz”. Anastasia nem hitte, hogy nélkülözhetetlen lenne a részvétele, ennélfogva az autóban maradt és várt a testvérekre.

Türelme kifizetődött, ugyanis elég érdekes információkkal tértek vissza. Brick (vagy maja nevén Inyo) réges régen alkut kötött Cacao-val egy főpapon keresztül. Cserébe évente kétszer kellett áldoznia; egyszer a vetés alkalmával, másodszor az aratásnál.

Betsy Kelly-ként ismerkedett meg vele. Szerinte Brick megváltozott a kapcsolatuk hatására. Ám együttlétük nem volt egyszerű, tekintve, hogy míg Betsy öregedett, addig Brick fiatal maradt. Ez végül azt követelte meg, hogy a nő barátnőből átváltozzon a férfi anyjává a nyilvánosság előtt. 10 évente eltűntek, majd új identitással ismét felbukkantak.

Fény derült Brick halálának valódi okára is. Nem baleset volt. Öngyilkos lett, mert nem volt képes elképzelni az életét a felesége nélkül. Betsy azt gondolta ezzel az alkunak vége. Csakhogy nem így volt. Az áldozásokat immár az a nő hajtja végre, aki megkapta Brick szívét.

Ami nem mellesleg a kulcs ahhoz, hogy megállítsák ezt az egészet. Ha a szív már nem dobog, a kapcsolat az istenséggel megszűnik. Betsy pedig segítőkészen odaadta nekik az egyetlen fegyvert, amivel ez megvalósulhat.

Felszerelkezve mindennel, ami kellhet, a csapat ahhoz a helyhez hajtott, ahol a célpontjuk tartózkodott: a Bunny Hole Sztriptízbárhoz.

Mert ugyan hol máshol lett volna?

   - Ez biztosan működni fog, igaz?- bizonytalanodott el Sam, kezében szorongatva a fegyvert.

   - Szerintem bízhatunk Eleanorban- szállt ki az autóból Anastasia – Ő is épp ugyanannyira akarja, hogy vége legyen ennek, mint mi.

   - Szerintetek Brick tényleg azt hitte, hogy szénné fog égni, mikor lehajtott arról a hídról?

   - Ja, csak sajnos nem így lett- felelte Dean, megindulva a hátsó bejárathoz – Ezért is vagyunk itt.

Anastasia intézte a bejutást, azt követően előre engedte a két vadászt. Felsétálva egy rövidebb lépcsősoron az öltözőben kötöttek ki. Ignorálva a táncosok szanaszét heverő ruháit, a boszorkány tekintetével kereste az ajtót, amin át elhagyhatták a szobát. Egyedül Dean-t hozta lázba az új környezet.

   - Ti is érzitek?- szagolt a levegőbe, arcán hatalmas vigyorral.

A szőke egy grimasz kíséretében megcsapta a felkarját.

   - Megismétlem. Muszáj ilyen undorítónak lenned?

Mielőtt válaszolhatott volna, a lány kiszúrta az ajtót és eléjük kerülve sietősen távozott.

A főhelyiségre sötétség borult, mivel a klub jelenleg zárva volt. Az asztalok között navigálva megközelítették a színpadot; ekkor az összes fény felkapcsolt, megvilágítva a női alakot a függöny mögött.

   - Eleanor küldött, nem igaz?- szólalt meg – Gondoltam, hogy előbb-utóbb meg fog törni és felad engem. Számára ez nem fog jól végződni. Na nem mintha számotokra igen- fedte fel magát. Látva a kést Sam-nél, mindössze jóízűen nevetett. – Ó, ugye nem hiszitek, hogy ezt hagyni fogjuk?

   - Mire fel a többes szám?- tudakolta Anastasia.

Nem kellett volna.

Egy másodpercen belül valaki megragadta a dzsekije hátulját és erőteljeset rántott rajta. Nem volt esélye reagálni, egyensúlyát elvesztve hátra vetődött, halántékát beütötte egy asztal szélébe, végezetül a földön landolt.

   - Stas!

Nem moccant, azonban hallotta a dulakodást. Sam és Dean küzdött a két pasassal, akik rendelkeztek Brick valamelyik szervével, ám cseppet sem álltak nyerésre. Előbbit rövidesen a padlóra küldték, utóbbit pedig feldobták a színpadra és lefogták, hogy ne ellenkezhessen.

   - Ó, ti srácok aztán erősek vagytok- jegyezte meg a Winchester.

   - A csomaggal jár- mondta Paul, miközben leszorította az egyik karját – Plusz sokat edzek.

Anastasia sűrűn pislogva meredt a plafonra. Kezét sajgó fejéhez emelte, ujjbegyeivel óvatosan megérintve a vérző sérülést. Fájdalmas felszisszenése kelletlen nyögésbe fordult át, majd állkapcsát megfeszítve rátámaszkodott két könyökére.

Elsőként kiiktatni a lányt, huh? Aljas húzás. Ezért megfizetnek.

   - Tudod te ki voltam ezelőtt?- magasodott Dean fölé a nő, névszerint Randa – Egy szégyenlős lány Georgia-ból, aki szívelégtelenségben szenvedett. Aztán megtörtént a műtét- ráhelyezte egyik lábát a báty mellkasára, s kissé lejjebb nyomta cipője sarkát – Én lettem kicseszett Xena, a harcos hercegnő.

Nem keltve fel a figyelmüket, Anastasia feltápászkodott és megkereste Sam-et, aki tőle nem messze feküdt az ájulás szélén. Amilyen halkan tudott odasietett hozzá, aztán leguggolva rendbe hozta őt egy kevés mágiával.

   - Nem bírtam felboncolni egy békát a gimiben- ült rá a fivér derekára – De Cacao-nak áldozni?- simított végig az arcán – Jobb, mint a szex- hirtelen arrébb húzta a dzsekijét az alatta viselt inggel együtt – Szóval ha lassan csinálom ezt,- körözött egyik ujjával a szíve felett – talán meg is tudom neked mutatni a saját, dobogó szívedet, mielőtt meghalsz.

Azt már nem.

   - Hé!- kiáltott fel Anastasia, aki addigra már a színpad közelében állt – Ugyan srácok- fordult a két fickó felé, arcán keserű mosoly – Ki akartatok hagyni a buliból? Hát nem maradt bennetek semmi illem?

Egy szempillantás alatt kinyújtotta egyik karját, mire a nyakuk körül lila fénycsóvák formálódtak. Azok segítségével megemelte őket, végül keze ökölbe zárásával elvágta a légutaikat. Testük élettelenül, tompa puffanással zuhant a földre, csakhogy úgy tűnt, ez nem volt elég rémisztő Randa számára.

Körmei belemélyedtek Dean mellkasába egészen addig, amíg vért nem fakasztottak. A Winchester fájdalmasan felkiáltott, megadva a szükséges lökést ahhoz, hogy a boszorkány akcióba lendüljön.

Elég volt egyetlen energiagömböt elhajítania ahhoz, hogy lerepítse róla a nőt. Amint fellépett a színpadra megdobta őt még eggyel, csak hogy biztosan ne kelhessen fel. A Sam által korábban elejtett kés egyenest a tenyerébe repült, épp időben. Mikor Randa nekirontott azzal a szándékkal, hogy végezzen vele, Anastasia szimplán leszúrta a fegyverrel. Át a szívén, ahogyan Eleanor is mondta.

A levegő kiszaladt a tüdejéből, amint hátra tántorodott. A keletkezett sérülés lángra lobbant, ami arra késztette a lányt, hogy biztos távolságba hátráljon tőle.

Na így már biztos megsemmisülnek azok a szervek.

Nem várva meg a tűz elalvását, Anastasia megfordult és leguggolt Dean mellett.

   - Egy nő sem akarta még ennyire a szívedet, huh?- viccelődött.

Dean nem nevetett. Kifejezéséből sugárzott az aggodalom, miután szemei megállapodtak a másik fél vérző halántékán.

   - Megsérültél- motyogta.

   - Ez semmiség- ingatta a fejét – Egy-két óra és nyoma sem lesz. Ami téged illet…

Finoman ráfektette tenyerét Dean mellkasára. Bőréből lila fény áradt, az idősebb testvér pedig becsukta a szemét és hosszan kifújta a levegőt, érezve a testében szétterjedő melegséget, illetve bizsergést, ami a folyamattal járt. A mágia száguldozott az ereiben, mígnem pár másodperccel később begyógyult a sebe.

   - Meg is vagy- húzta el a kezét – Kinyithatod a szemed.

   - Mindig le fogsz tapizni, mikor megsérülök?- vigyorodott el – Mert akkor nem is fogom bánni annyira.

   - Kímélj meg ezektől a megjegyzésektől- kérte szemforgatva – Rajtam nem válnak be.

   - Csak adj nekik időt- kacsintott rá.

   - Javíthatatlan vagy- sóhajtott fel. Felegyenesedett, azután segítő kezet nyújtott neki. – Gyere. Tűnjünk el innen, mielőtt kinyit a hely.

   - Jó ötlet- fogadta el a kezét, amivel felhúzta magát állásba – Jól vagy, Sammy?

   - Kutya bajom- biztosította – Jól jön, ha van egy gyógyításra képes boszorkány a közelben.

   - Szívesen- biccentett – Állok szolgálatotokra, mint ügyeletes nővér.

   - Nővérke ruhát is húzol majd?- vonta fel a szemöldökét az idősebb.

   - Max az álmaidban- reagálta le gyorsan a szőke – Vagy tudod mit? Ne is álmodj róla.

   - Túl késő- vont vállat – Már elképzeltem.

   - Te jó ég- csóválta a fejét, azt követően elindult a kijárat irányába – Így már biztos, hogy nem vájkálok többet az elmédben.

   - Ne már Stas- tárta szét a karját – Vicceltem.

   - Pocsék a humorérzéked- szólt vissza a válla felett.

Még pont elcsípte a Sam-ből kitörő nevetést, mielőtt eltűnt a folyosón.

Dolguk végeztével utoljára beugrottak Eleanorhoz, hogy elmondják neki, az ügyet lezárták. A nő megvendégelte őket egy pohár kávéval, aminek elfogyasztása után távoztak.

Sam már bent ült a kocsiban, Anastasia pedig készült kinyitni a hátsóülés ajtaját, amikor Dean megállította.

   - Stas, várj egy kicsit- torpant meg mögötte.

   - Mi az?- fordult felé kíváncsian.

   - Hogy van a fejed?- vizslatta az immár vértől mentes halántékát.

A kérdezett a kocsinak dőlve megrázta a fejét, kezek a zsebébe süllyesztve.

   - Sokkal jobban- nyugtatta. Hogy ezt bizonyítsa is, egyik kezét megemelve eltűrte a hajtincseket az útból, felfedve a tökéletesen begyógyult bőrét. – Látod? Én mondtam.

Dean szája halvány mosolyra görbült. Mire észbekapott, már kinyúlt felé. Mutató- és középsőujját gyengéden a korábban még sérült területhez érintette, tekintetéből enyhe meglepettség volt olvasható. Mintha nem hitt volna a szemének (hiába látta már ezelőtt ezt a képességét).

   - A másiknak jóval több idő kellett- mondta halkan.

Anastasia összepréselt ajkakkal bólintott, ignorálva az érintése okozta bizsergést.

   - Mert az jóval durvább is volt- emlékeztette.

   - Tudom- komorodott el, s visszaengedte kezét az oldala mellé – Ott voltam.

Érzelmek tengere kavargott benne. Látszott, hogy az az eset még mindig mélyen érintette, mintha nem lett volna képes elengedni. Mintha magát okolta volna azért, ami majdnem megtörtént.

Ezt sokszor csinálja.

   - Igen. Ott voltál- helyeselt – És megmentettél.

   - Miután veszélybe sodortalak- tette hozzá.

   - Dean, az az én döntésem volt- ellenkezett.

   - Amit nem kellett volna meghoznod, ha jobban odafigyelek.

   - Nem a te hibád volt- jelentette ki – Felejtsük el.

Dean szája keskeny vonallá vált, miközben végig gondolta a dolgot. Pillantása ezúttal olvashatatlan volt, viszont Anastasia sejtette, hogy komoly harcot vívott önmagával.

Amit nem nyerhetett meg.

   - Nem megy.

Szavai szinte felértek egy bocsánatkéréssel.

Anastasia csupán bólintott, jelezve, hogy megértette.

A légkör ezt követően hamar kínos lett, ők pedig elmenekültek a további társalgás elől azáltal, hogy beszálltak az Impalába. Felbúgott a motor, majd percek alatt maguk mögött hagyták a várost.

Ideje folytatni Kevin keresését.

   - Wow. Egy újabb sikeres ügy. Ismerd be, hogy jó érzés- nézett az öccsére Dean vezetés közben. Eltelt a nap és eljött az éjszaka, ők meg ugyanúgy az úton voltak. – Tudod gondolkodtam azon, amit Randa mondott arról, hogy milyen harcosnak lenni. És megértem.

Anastasia összekuporodott hátul, feje az ablaknak támasztva, szemei lehunyva. Az alvás és ébrenlét határán egyensúlyozott, lassacskán átbillenve az előbbi oldalra. Kettejük beszélgetése tompa háttérzajként szolgált; mindössze remélte, hogy nem fordul át egy tipikus testvéri vitába.

   - Tudom- bólintott Sam – Én viszont nem. Már nem. Lehet, hogy soha nem is értettem.

   - Ugyan már Sam, ne rontsd el a hangulatot- kérte sóhajtva.

   - Dean, figyelj, mikor ennek vége, mikor meglesz Kevin és a tábla, én végeztem- szögezte le – Komolyan mondom.

   - Dehogy mondod komolyan- legyintett.

   - Az elmúlt évben volt valamim, ami azelőtt soha. Egy normális élet. Megtapasztalhattam milyen érzés. És akarom. Egy darabig megvolt.

   - Szerintem most így érzel, de később meg fogod gondolni magad.

Dean ezzel inkább saját magát próbálta meggyőzni. Annak lehetősége, hogy Sam elhagyja őt egy másik, talán jobb élet miatt… megrémisztette. Gőze sem volt mihez kezdett volna, ha ez bekövetkezik. Elvégre Sam volt a mindene, az egyetlen családja. Gyerekkora óta köré építette az életét, céljának tűzte ki, hogy megvédje.

Mégis ki volt ő nélküle?

Ennyit az alvásról, könyvelte el magában Anastasia.

Nagy levegőt véve igyekezett lelökni a mázsás súlyt, ami a mellkasára nehezedett, azonban az egyáltalán nem moccant. Negatív érzelmek tömkelege fenyegette azzal, hogy kilapítja, ezt pedig nem másnak köszönhette, mint a kormány mögött ülőnek. Dean érzelmei úgy árasztották el, mintha a sajátjai lettek volna, s kishíján megfojtották. Túl sok volt belőlük és túl mélyen gyökereztek. Nem szabadulhatott meg tőlük.

Hacsak valami módot nem talál arra, hogy megszakítsa a köteléket a lelkük között.

Vagy…

Akár le is léphet.

_______________