„Ramblin’ Man” az Allman Brothers-től hallatszott a rádióból, amint az Impala leparkolt egy benzinkúton. Már másnap reggel volt, november elseje. A vadászok majdnem megérkeztek a céljukhoz; mindössze egy óra maradhatott vissza az útból, talán kevesebb.

Dean a vásárlást és tankolást intézte, Jayne hátát az ajtónak támasztva ült kinyújtott lábakkal az ülésen, fülébe bedugva a zenelejátszója, Sam pedig az anyósülésen elhelyezkedve kutatta át a bátyja kazettás dobozát.

Az idősebb Winchester hamarosan kilépett a bolt ajtaján, kezében mindenféle édességet, meg egyéb nassolnivalót szorongatva.

   - Hé!- kiáltott fel hirtelen, mire Sam kihajolt a nyitott ajtón át, hogy ránézzen – Kérsz reggelit?

A fiatalabb csupán megrázta a fejét.

   - Nem, kösz- azzal vissza is tért az imént megszakított tevékenységhez.

Dean a válaszát tudomásul véve bólintott.

   - Oké. Jaynie?- kérdezte a harmadik felet.

Reakció ellenben nem érkezett.

A fivér odalépett az ajtajához, majd a lehúzott ablakon át benyúlva félkézzel megrázta a vállát.

   - Hé, Jaynie!

Az említett kissé megugorva kirántotta a fülhallgatót a füléből, s hátra pillantott a válla felett.

   - Mi az?

   - Reggelit?- ismételte meg a kérdést szemöldök felvonva, feltartva a nála lévő választékot.

A lány néhány másodpercig méregette az ételeket, végül a tenyerét kitartva közölte a döntését:

   - Jöhet a csokiszelet meg a kóla.

Dean szó nélkül átadta neki őket, azután megkerülte a járművet, hogy beszálljon a kormány mögé.

   - Egyáltalán hogy fizettél ezekért?- érdeklődött az öccse – Te és apa még mindig csináljátok a hitelkártya csalást?

Beülve a helyére lerakta maga mellé a chipsét meg az üdítőjét, majd egy vállvonással annyit mondott:

   - Hát, a vadászat nem éppen egy jól fizető karrier. Különben is, mi csak benyújtjuk az igénylést. Nem a mi hibánk, hogy ők tényleg el is küldik a kártyákat.

   - Ezúttal milyen neveket írattatok rájuk?- tudakolta Jayne, felbontva a snickers-ét.

   - Uh, Burt Aframian- fordította felé a fejét Dean – És a fia Hector. Kihoztunk két kártyát a dologból.

   - Gondoltam- jegyezte meg az ifjabb, azzal máris témát váltott – Haver, komolyan mondom, muszáj lesz lecserélned a kazetta kollekciódat.

   - Ugyan miért?- értetlenkedett összeráncolt homlokkal.

   - Nos, először is, ezek kazetták- mutatta fel az egyiket – Másodszor- kivett egy másikat, sorolva a bandaneveket – Black Sabbath? Motorhead? Metallica? Ezek mind a kőkorszaki rock slágerei.

   - Egyet kell értsek Sammy-vel- hajolt át a szőke az elsőülés támláján – Nem vetek meg egy kis Metallica-t, AC/DC-t, vagy Led Zeppelin-t, de vannak ott bandák, amiket rajtad kívül valószínűleg már senki nem hallgat.

   - Hé- bökött felé a sofőr fenyegetően – Először is. Még egy beszólás a zenéről, és gyalog mész tovább. Másodszor- intézte a következő részt a mellette ülőnek – Ezek a ház szabályai, Sammy. A sofőr választja a zenét, az anyósülés meg befogja a száját.

Kikapta a kezéből az addig fogott kazettát, azután bepattintotta azt a lejátszóba.

   - És mit csinál a hátsóülés?- faggatta Jayne.

Dean a visszapillantóban megtalálva őt rávágta egy kacsintással:

   - Csak ül és jól néz ki.

A lány halkan hümmögött a szavait hallva, végül szimplán biccentett.

   - Az menni fog- visszadőlve az ajtónak beleharapott a csokijába, ezzel ki is vonva magát a további társalgásból.

A báty visszatette a méretes kartondobozt az ülés alá, majd beindította a motort.

Sam rövidesen ismét megszólalt:

   - Tudod, a Sammy úgy hangzik, mintha még mindig 12 lennék. Most már csak Sam, oké?

   - Jaynie-nek hagyod, hogy így hívjon- világított rá a tényre.

   - Igen, mert ő tudja úgy mondani, hogy az ne legyen lealacsonyító- kontrázott.

   - Ha már a neveknél tartunk- szólt közbe a szőke, fel sem pillantva a mobiljából – A Jaynie gyerekesen hangzik a te szádból, Dean. Maradjunk inkább a Jayne-nél.

Elindult a „Back in Black” az AC/DC-től, Dean pedig a szemét forgatva menten nyúlt a hangszabályozóért. Addig tekerte azt felfelé, míg a zene az egész autót megtöltötte, s kiáradt a lehúzott ablakokon.

   - Bocs, de nem hallak titeket, túl hangos a zene!- kiabálta túl az első dallamokat, amint kigurult a benzinkútról.

Jayne a viselkedése láttán megforgatta a szemét, ám képtelen volt leküzdeni azt az apró mosolyt, ami lassacskán megjelent az arcán. Hátra hajtotta a fejét, engedve a bejutó szélnek, hogy fújja a haját, közben a szemét lehunyva élvezte a lejátszóból üvöltő dalt.

Ó, igen, ez határozottan hiányzott neki.

☆

Nemsokára a kocsi már a Centennial országúton száguldott, ahol az eltűnések is történtek. Perceken múlott, hogy odaérjenek a helyszínre.

Jayne az ablakon át nézte, amint elhajtottak egy „JERICHO 7” feliratú tábla mellett. Az autóban elhalkult a zene, mivel Sam éppen egy telefonhívást intézett, amihez csendre volt szüksége.

   - Köszönöm- fejezte be a beszélgetést rövidesen, s megszakította a vonalat. Elrakta a mobilját a zsebébe, azután a testvéréhez fordult, hogy megossza vele a híreket. – Rendben. Nincs egyezés apa személyleírásával egyik kórházban vagy hullaházban sem. Azt hiszem ez már valami.

Dean oldalvást rápillantott, de nem szólt semmit.

Másodperceken belül eléjük tárult egy híd látványa, amit zsaruk özönlöttek el. Első tippre egy elhagyatott autót vizsgáltak.

   - Nézzétek- biccentett a jelenet irányába a báty.

Lehúzódott a közelben, egyből le is állítva a motort. Ezt követően benyúlt a kesztyűtartóba, hogy kiszedjen egy kisebb dobozt, tele hamis igazolványokkal. Jayne előrehajolt az ülésen, figyelve, amint kivette az egyiket, majd vigyorogva felmutatta nekik.

   - Nyomás- azzal kiszállt a járműből.

Jayne és Sam követték őt, hallgatva két rendőr társalgását a hídon.

   - Szóval, ez a Troy gyerek- kezdte az egyik, átvizsgálva a kocsi belsejét – A te lányoddal jár, nem igaz?

   - Igen.

   - Hogy van Amy?- érdeklődött.

   - Eltűnt személy plakátokat rak ki a belvárosban- felelte a másik.

A három vadász olyan könnyedséggel sétált oda hozzájuk, mintha valóban közéjük tartoztak volna.

   - Volt már egy ilyen esetük a múlt hónapban is, jól mondom?- tette fel a kérdést Dean, lefékezve a két férfi előtt.

Amelyik eddig az utasteret vizsgálta most felegyenesedett, szemével kíváncsian méregetve az érkezőket.

   - Ti meg kik vagytok?- tudakolta.

   - Szövetségiek- mutatta fel a jelvényét az idősebb.

   - Nem vagytok ti ahhoz kicsit fiatalok?- vonta fel a szemöldökét.

Dean mindössze lazán felnevetett.

   - Köszönjük, ez igazán kedves- lépteit a nyitott ajtójú jármű felé vette – Tehát volt már ilyennel dolguk, igaz?

   - Igen- bólintott egyetértőn – Úgy egy mérföldnyire innen. Előtte is volt már pár.

   - Ismerték a mostani áldozatot?- faggatózott Jayne, összefonva két karját a mellkasán.

A rendőr ismét bólintott.

   - Egy olyan kis városban, mint ez, mindenki ismer mindenkit.

   - Bármi kapcsolat az áldozatok között, leszámítva, hogy mind férfiak?- folytatta a szőke, tökéletesen beleolvadva a szerepébe.

   - Nincs. Legalábbis mi nem találtunk.

   - Mit gondolnak mi történt?- csatlakozott a kihallgatáshoz Sam.

   - Őszintén, fogalmunk sincs. Sorozatgyilkos? Emberrablás?

   - Hát, ez pontosan az a béna rendőrmunka, amit maguktól vártam- jegyezte meg Dean, visszasétálva a társaihoz.

Sam erre észrevétlenül a lábára taposott, jelezve, hogy viselkedjen.

Jayne gyorsan villantott egy kedves mosolyt a zsaruknak.

   - Köszönjük az idejüket. Uraim- intett búcsúzóul, majd meglökve a testvéreket levezette magukat a hídról.

Mikor elég messze kerültek, Dean bosszúsan tarkón csapta az öccsét a tenyerével.

   - Ow!- kapott a területhez a fiatalabb – Ez meg mire volt jó?

   - Miért kellett a lábamra lépned?- sziszegte bosszúsan a bátyja.

   - Miért kellett így beszélned a rendőrökkel?- vágott vissza.

Jayne unottan megforgatta a szemét, azután nemes egyszerűséggel tarkón vágta mindkettőjüket.

   - Ow!- fordult felé Sam azonnal.

   - Hé!- kiáltott fel Dean, hátranézve a válla felett – Ezt most fejezd be!

   - Nem, inkább ti fejezzétek be ezt a gyerekes viselkedést!- utasította őket – Éppen egy ügyön vagyunk, ha nem vettétek volna észre. Viselkedjetek!

   - Oké, gyerünk már- fékezett le Dean a másik kettő előtt, ignorálva a lány szavait – A zsaruknak igazából gőzük sincs mi folyik itt. Magunkra maradtunk. Ha meg akarjuk találni apát, akkor nekünk kell a dolgok mélyére ásni.

Sam ekkor megköszörülte a torkát, jelentőségteljes pillantást vetve a fivére mögött közeledőkre.

Dean gyorsan megfordult, s szembe találta magát a seriffel, meg két FBI ügynökkel.

   - Segíthetek valamiben?- tudakolta az előbbi.

   - Nem uram, mi éppen indulni készültünk- vágta rá, majd biccentett, amikor az ügynökök elsétáltak mellette – Mulder ügynök. Scully ügynök.

   - A lábad járjon, ne a szád- morogta Jayne, határozottan lökve rajta egyet.

A vadászok sietve beszálltak az Impalába és elhajtottak a következő megállóhoz…

☆

…ami nem más volt, mint a belváros.

A helyi mozival szemközti járdarészen sétáltak, amikor kiszúrtak egy gótikus stílusban öltözött lányt, aki éppen az épület környékén helyezett ki fekete-fehér, „ELTŰNT SZEMÉLY” feliratú plakátokat.

Ő lesz a keresett lány. Amy.

   - Lefogadom, hogy ő az- bökött felé Dean, hangot adva Jayne gondolatainak.

   - Aha- bólintott a szőke eléjük kerülve.

Vele az élen megközelítették az eltűnt srác barátnőjét. Nem volt különösebb tervük azt illetően, mit mondjanak neki, de mindhárman kiválóak voltak az improvizálásban, úgyhogy nem aggódtak emiatt.

   - Te biztosan Amy vagy- szólította meg őt Dean egy mosollyal.

Az említett az irányukba fordult, felfüggesztve azt, amit addig csinált.

   - Igen.

   - Troy rengeteget mesélt rólad. Mi a bácsikái vagyunk. Az én nevem Dean, ő Sammy. Ő pedig,- fűzte egyik karját Jayne dereka köré, hogy közelebb húzza – a barátnőm, Jaynie.

A lány leküzdötte az ingert, hogy megforgassa a szemét; helyette mindössze bájos mosolyt villantott, s félkarral átölelte az idősebb Winchester-t.

Persze, hogy ezt kellett hazudnia. Képtelen lenne mást kitalálni. Akár egy rossz szokás, amit nem tudsz magad mögött hagyni.

Gyerünk Jayne, nyeld le és játszd a szereped. Nemrég még te beszéltél nekik a profizmusról, ne most kezdj akadékoskodni.

De ha egy centivel is lejjebb megy a keze, én esküszöm…

   - Ő soha nem említett titeket- méregette a csapatot gyanakvón.

Dean hanyagul vállat vont.

   - Hát, Troy már csak ilyen. Nem sokat járunk errefelé, mi fent lakunk Modesto-ban.

   - Mi is őt keressük, és gondoltuk körbe kérdezünk- tette hozzá Sam.

Mielőtt a társalgás folytatódhatott volna, egy másik, Amy-hez hasonlóan felöltözött lány termett mellettük. Felmérte a hármas csapatot, azután aggódón megérintette a barátnője karját.

   - Hé, minden rendben?

   - Igen- bólintott megerősítésként.

Jayne visszaterelte magukra a két lány figyelmét:

   - Nem bánnátok, ha feltennénk néhány kérdést?

A közeli étkezde tökéletes volt a beszélgetéshez. Mivel kisvárosról volt szó, nem sok ember lézengett bent.

Amy és a barátnője, Rachel beültek a boksz egyik felébe, míg velük szemben helyet foglalt a két testvér, közéjük beszorítva Jayne-el. Mind rendeltek egy kávét, miután pedig azt kihozták, kezdődhetett a kihallgatás.

   - Éppen Troy-al telefonáltam- fogott bele Amy – Hazafelé vezetett. Azt ígérte visszahív, de… végül nem így lett.

   - Nem mondott semmi furcsát, vagy esetleg szokatlant?- érdeklődött Sam.

Amy megrázta a fejét.

   - Nem. Nem emlékszem ilyesmire.

Jayne kortyolt egyet az italából, majd előrehajolt, könyökét az asztallapon megtámasztva.

   - Tetszik a nyakláncod- mutatott a gót nyakában lógó ékszerre.

Egy körrel elkerített pentagram. Találó.

   - Troy adta nekem- vette mutató- és hüvelykujja közé a medált – Főként, hogy megijessze a szüleimet ezzel az egész sátános cuccal.

Röviden felnevetett, amihez a szőke is csatlakozott. Mikor ismét csend lett, Jayne lepillantott a poharára, babrálva annak fülével.

   - Igazából pont az ellenkezőjét jelenti- nézett fel a vele szemben ülőkre – A pentagram megvéd a gonosztól. Nagy ereje van. Persze csak ha hiszel az ilyesmiben.

Dean kínosan felnevetett, elhúzva a karját a mögöttük lévő támla tetejéről.

   - Oké. Köszönjük, Megoldatlan Rejtélyek- vetett egy pillantást a mellette ülőre, azt követően előrehajolt, ujjait összekulcsolva az asztalon – A helyzet a következő, hölgyeim. Valami nem stimmel azzal, ahogyan Troy eltűnt. Úgyhogy, ha hallottatok bármit… - Az alapján, ahogyan a barátnők összenéztek, nagyon is tudtak valamit ezt illetően. – Mi az?

   - Hát, csak annyi, hogy…- hezitált Rachel – Úgy értem, rengeteg férfi tűnt el mostanság, az emberek pedig beszélnek.

   - Miről beszélnek?- kérdezték a vadászok teljes összhangban.

Jayne-t meglepte mennyire szinkronban voltak, azonban igyekezett ezt nem kimutatni, és szigorúan az ügyre koncentrálni.

   - Ez afféle helyi legenda- mesélte Rachel – Egy lányról szól. A Centennial-on ölték meg, úgy évtizedekkel ezelőtt. Nos, egyesek szerint még mindig odakint van. Az út mentén járva stoppol, és aki felveszi őt… Hát, az örökre eltűnik.

A csapat tagjai jelentőségteljesen összenéztek. Megvolt az információ, amire szükségük volt. Elköszöntek a két lánytól, azzal már ott sem voltak.

Várt rájuk a könyvtár, ahol belevethették magukat a kutatásba.

☆

Amint átlépték a könyvtár küszöbét, a vadászok egyből lecsaptak az első számítógépre, amit megpillantottak. Dean nyomban befoglalta a széket a monitor előtt, Sam pedig a mellette lévőbe huppant le. Több ülőhely nem maradt, így Jayne szimplán megállt a két testvér mögött, egy-egy karjával a székek támlájára dőlve, fejét kidugva kettejük között.

Dean az internetet megnyitva sebesen bepötyögte a „nő, gyilkosság, stoppos” szavakat, azután rányomott a keresésre. 0 találat. Ezután összevont szemöldökkel megváltoztatta az utolsót „Centennial országút”-ra és újra próbálkozott. Ugyanaz az eredmény.

   - Hadd próbáljam meg- nyúlt a billentyűzetért Sam.

A bátyja reflexből rácsapott a kezére.

   - Megoldom.

   - Dean, ne már, engedj oda…

   - Nem, majd én csinálom…

   - Dean!

   - Sam!

Jayne unottan megforgatta a szemét, azután lendületet véve eltolta mindkettőjük székét a gép elől, helyet csinálva magának. A testvérek csak nézték, amint előrébb lépett, ujjai pedig már mozogtak is a billentyűzeten.

   - Haver!- meredt rá az idősebb hitetlenül, széttárt karokkal – Olyan kontrolmániás vagy.

   - Inkább meg kéne köszönnöd- vágott vissza, tekintetét le sem véve a képernyőről – Nélkülem semmire sem jutnátok. Lefoglalna a marakodás- rövid szünetet tartott, ajkai alig észrevehetően mozogtak, miközben némán átfutotta a cikkeket – Szóval, a dühös szellemek erőszakos halálból születnek, igaz?

   - Igen- felelte Sam, figyelve a mozdulatait.

Őt már kevésbé bosszantotta, hogy a lány átvette az irányítást. Vele valóban hamarabb jutottak egyről a kettőre. Plusz mókás volt nézni, ahogyan a viselkedésével bosszantotta Dean-t.

   - Nos, talán nem gyilkosságról van szó- jelentette ki, s átírta azt a szót „öngyilkosság”-ra.

Na így máris sokkal több lett a találat. Az egyikük címe „Öngyilkosság a Centennial-on” volt, a dátum 1981. április 25.

Ez lesz az. Jayne nem is habozott, hogy megnyissa.

   - Ez volt 1981-ben- kezdte hangosan olvasni – Constance Welch, 24 éves, leugrott a Sylvania hídról és belefulladt a folyóba.

   - Azt is írja, hogy miért csinálta?- gurult közelebb Dean, félretéve a zsémbes megjegyzéseit.

   - Aha- bólintott, elmerülve a szövegben.

   - És miért?- várakozott türelmetlenül.

Jayne kiszűrte a lényeget a cikkből, majd összefoglalta nekik is.

   - Egy órával azelőtt, hogy rátaláltak, Constance tárcsázta a 911-et. Éppen a két kisgyerekét fürdette, amikor valamiért ott kellett hagynia őket egy percre. Mire visszament, már nem lélegeztek. Mindketten meghaltak.

   - Hmm- ráncolta a homlokát a fivér elgondolkodva.

Előkerült egy fekete-fehér fénykép, rajta a férjjel, Joseph-el. A férfi ott állt a Sylvania hídnál, ami nem mellesleg pont ugyanaz a híd volt, ahol Troy autója is előkerült.

   - „”A kicsikéink elmentek, amit Constance képtelen volt elviselni”, mondta a férj, Joseph Welch”- idézte a szavait a szőke.

Dean teljesen odahúzta a székét a lány mellé, hogy vethessen egy közelebbi pillantást a fényképre. Nem telt bele néhány másodperc, és a következő kérdés hagyta el a száját:

   - Az a híd nektek is ismerős?

☆

Vissza a hídhoz mentek hát. Már leszállt az est, úgyhogy a rendőrautók eltűntek a helyszínről. Ez nagyban megkönnyítette a dolgukat, mivel így nem kellett amiatt aggódniuk, hogy valaki esetleg rajtakapja őket körülnézés közben.

Az Impalát leparkolták a faépítmény végében, majd elsétáltak annak nagyjából a közepéig. A három fél egymás mellett állva rátámaszkodott a korlátra, ami felett áthajolva lepillantottak az alattuk futó mély, sötét folyóba.

Na innen szívás lenne leesni, állapította meg magában Jayne.

   - Szóval itt ugrott le Constance- törte meg a csendet Dean.

   - Gondolod az apátok is ide jött?- érdeklődött Jayne, tanulmányozva a fodrozódó vizet.

   - Hát, ő is ugyanerre vadászott, mi pedig rá vadászunk- vont vállat a kérdezett. Párszor megveregette a palánkot a tenyerével, azután hátrébb lépett, hogy tovább sétáljon.

   - Oké, akkor most mi lesz?- követte őt Sam tanácstalanul.

Jayne maradt a helyén, adva némi teret a testvérpárnak. Volt egy olyan megérzése, hogy veszekedés következett, amiből szeretett volna kimaradni.

Ó, hogy mennyire igaza volt.

   - Most tovább ásunk, amíg meg nem találjuk őt- vágta rá, mintha ez egyértelmű kéne legyen – Eltarthat egy darabig.

Sam megtorpant.

   - Dean, már mondtam, vissza kell érnem hétfőre…

   - Hétfőre. Tényleg- fordult meg a bátyja – Az interjú.

   - Igen.

   - Igen, elfelejtettem. Nagyon komolyan gondolod ezt az egészet, nem igaz?- vonta fel a szemöldökét – Azt hiszed, hogy majd elmész dolgozni ügyvédként, meg hozzámész a barátnődhöz?

   - Talán- vont vállat – Miért ne?

   - Jessica tudja rólad az igazat?- kérdezte összeszűkült szemmel – Úgy értem, tud a dolgokról, amiket tettél?

Sam közelebb lépett hozzá, arcán halálos komolyság.

   - Nem, és ez így is fog maradni.

   - Ez aztán az egészséges kapcsolat- jegyezte meg keserűen – Tettetheted, ameddig csak akarod, Sammy. De előbb vagy utóbb szembe kell nézned azzal, aki valójában vagy.

Feltámadt volna a szél? Mikor lett hidegebb a levegő? Mást is kirázott a hideg?

Jayne tarkóján felálltak a rövid hajszálak, a lány pedig nagy levegőt vett, hogy lenyugtassa magát. A szemét is becsukta volna, de tekintve, hogy a híd szélén egyensúlyozott, azt inkább kihagyta.

Csak beképzeled, hajtogatta szüntelen. Minden rendben van.

Dean sarkon fordult és ismét elindult; Sam azonban még nem fejezte be vele.

   - És mégis ki lennék?- tudakolta.

   - Egy közülünk.

A fiatalabb felgyorsította a tempóját, hogy az idősebb elé kerülhessen.

   - Nem. Én nem vagyok olyan, mint ti- tiltakozott – Ez nem lesz az én életem.

   - Felelősséggel tartozol…

   - Apának?- vágott a szavába frusztráltan – Meg a keresztes hadjáratának?

A mellkasa feszített, a légzése felgyorsult. Valami megváltozott, érezte. Határozottan érezte. Lassan elfordította a fejét jobbra, mire az arca egy szempillantás alatt lesápadt.

   - Srácok?- szólalt meg bizonytalanul. A hangja jóval halkabb volt, mint azt hitte. Nem csoda, hogy nem hallották meg.

   - Ha nem lennének a képek, azt sem tudnám hogy nézett ki anya- folytatta Sam – És mégis mi változna? Még ha meg is találjuk, ami végzett vele, nem fog számítani. Anya meghalt. És többé nem jön vissza.

Düh. Szomorúság. Gyász.

Mind egyszerre ütötte meg őt, egy gyorsvonat sebességével. Reagálni sem volt ideje; mire megfordult, Dean már megragadta az öccse dzsekijét a gallérnál, és nekitaszította őt az egyik támasztógerendának.

Mindenki lefagyott. Az idő mintha megállt volna.

Jayne még arról is majdnem elfeledkezett, amit az imént látott.

   - Ne beszélj így róla- mondta Dean ridegen.

A szőke tett egy lépést feléjük azzal a szándékkal, hogy szétszedje őket. Ekkor viszont újfent elvonta a figyelmét a tőlük mindössze néhány méterre megjelenő alak.

   - Srácok…

Gyerünk Hanniger, megy ennél keményebben is.

   - Srácok!

Na ez a beszéd.

A Winchesterek egyszerre kapták felé a fejüket, arcukról sütött az értetlenség. A Hanniger nem mondott nekik többet, csupán oldalra fordulva előre meredt, fókuszálva valamire a távolban. Követve a tekintetének irányát, Sam és Dean nemsokára rájött, hogy mi kötötte le őt annyira.

Constance Welch szelleme állt a híd korlátjának tetején, érzelemmentes kifejezéssel bámulva le a mélységbe. A szél a hajába kapott és meglebegtette a hosszú, fehér ruháját, amitől csak még valótlanabbnak tűnt a látvány.

Mire egyet pislogtak a nő előre mozdult, lelépve a korlátról. Amint ez megtörtént, a vadászok kilőttek a helyükről, hogy utolérjék. Csakhogy mire áthajoltak a fagerendán, a szellem köddé vált.

Mintha ott sem lett volna.

   - Hová tűnt?- értetlenkedett Dean.

   - Nem tudom- rázta a fejét Sam.

A közelben felbúgott egy motor. A hármas csapat hátrált, kérdőn vizslatva az Impalát, aminek fényszórói addigra felkapcsoltak.

   - Mi a…

   - Ki vezeti a kocsidat?- kérdezte Jayne, előre félve a választól.

Dean erre (szemét szüntelen a járműre tapasztva) benyúlt a zsebébe, hogy előhúzza, s megrázza kicsit a kulcsait.

Ez csak egyet jelentett: a szellem átvette felette az irányítást.

Basszus.

Ez nem jó. Nagyon nem jó.

Jayne megesküdött volna, hogy a lába szó szerint a földbe gyökerezett. Mintha az izmai felmondták volna a szolgálatot, ő pedig képtelen volt mozdulni.

Nem épp a legjobb lépés, ugyanis egy másodperccel később az autó elkezdett feléjük hajtani. Méghozzá eléggé gyorsan.

   - Dean?- hátrált Sam azonnal.

   - Nyomás! Nyomás, nyomás, nyomás!- kiabálta, miközben sprintben tört ki az ellenkező irányba – Jayne, gyerünk!

Ennyi elég volt ahhoz, hogy kizökkentse. A lány megfordult, majd olyan sebesen kezdett rohanni, mint azelőtt még soha. Mintha az élete múlott volna rajta. Ami tulajdonképpen igaz is volt.

Pillanatok alatt lehagyta a két testvért; szinte meg sem kottyant neki. Csak a célt látta a szeme előtt, ami a száguldó Impala elől való elmenekülés volt.

Na de hogy futsz le egy kísértet által irányított, szupersebes autót? Sehogy. Helyette ellenben túljárhatsz az eszén.

Jayne hirtelen irányt váltott, s kitért oldalra. A Winchesterek kérdés nélkül utána. Kinyújtotta a karját, végül lendületet véve felugrott a korlátra. Mielőtt azonban áteshetett volna rajta, elkapta az egyik tartógerendát, amibe aztán úgy kapaszkodott, akár bébikoala az anyjába. Minden meglévő erejével ölelte a fát, igyekezve nem arra gondolni, hogy milyen magasan lóg jelenleg a levegőben. Ezúttal még a szemét is lehunyta.

Legközelebb akkor nyitotta ki, amikor a motorbúgás abbamaradt, tudatva vele, hogy Constance elment, a kocsi pedig végre megállt.

   - Sam?

   - Itt vagyok- érkezett a hang a jobboldaláról.

A srác ott kapaszkodott tőle nem messze.

Hál’ Isten. Nem esett baja.

Óvatosan lemásztak a korlátról, közben még véletlenül sem nézve le. Jayne megkönnyebbülten kifújta a levegőt, amikor a talpa szilárd talajt érintett. A keze kissé remegett, amit igyekezett elrejteni a többiek elől.

Jól vagy, jól vagy, jól vagy. Mind jól vagytok. Te jól vagy, Sam is jól van, Dean…

   - Hol van Dean?- hagyta el a száját a kérdés.

Ő is ugrott, igaz? De hiszen nincs a hídon. Lehetséges, hogy…

   - Dean? Dean!- szólongatta az öccse, de válasz egyszer sem érkezett.

Jayne-t elöntötte a pánik. Egyetlen opció maradt a hollétére, mégpedig az, hogy leugrott a vízbe.

Hogy lehetett ilyen idióta? Te szent ég!

De akkor miért nem bukkant még elő? Miért nem úszott már ki? Hol a fenében volt?

A lány egy pillanat alatt hozta meg a döntését.

   - Sam.

   - Huh?

   - Fogd ezt meg nekem- nyomta a kezébe a dzsekijét.

Sam minden egyéb nélkül átvette tőle.

   - Mire készülsz?- tudakolta.

A szőke átmászott a korláton, készen arra, hogy levesse magát a mélybe.

   - Jayne! Mit művelsz?- kérdezte elkerekedett szemmel.

   - Megmentem a tuskó bátyádat a fulladástól- felelte egyszerűen.

   - Hogy mi? Jayne, várj…

Ő azonban nem hagyott időt a lebeszélésre. Hezitálás nélkül elengedte a korlátot és előre dőlt, átadva magát a zuhanásnak. A folyamat nem tartott sokáig; mire észbe kapott, már a vízben volt.

Nem törődve azzal, mennyire zavaros vagy sötét volt körülötte, Jayne úszni kezdett lefelé. Egyre lejjebb és lejjebb, míg már alig látott valamit. Sikerült beosztani a levegőjét, emiatt nem aggódott. Ami miatt aggódott, az Dean épsége volt. Egyedül ez járt a fejében.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után (mikor a félelem a tetőfokára hágott benne) végre megpillantott egy emberi alakot mozgolódni az iszapos aljzatban. Dean. Hála az égnek. Rövidesen annak oka is kiderült, hogy miért nem került még elő: az egyik lába beszorult egy vaskosabb rönk alá, amit egymaga képtelen volt arrébb mozdítani. Küzdött, ahogy tudott, ám ezzel csak a levegőjét pazarolta.

Alig hitt a szemének, amikor kiszúrta Jayne-t. Soha nem gondolta volna, hogy egynap majd ő fogja megmenteni az életét. De most mégis itt volt, habozás nélkül megragadva a fadarabot, és minden erejével húzva azt maga felé. Megtelve adrenalinnal, az idősebb Winchester újabb lendületet véve megtolta a rönköt, ami a kettejük erejének köszönhetően végre valahára megmozdult; épp csak annyira, hogy kihúzhassa alóla a lábát.

A két fél egy röpke másodpercre egymásra nézett. Dean hálásan biccentett, Jayne mindössze bólintott. Vészesen fogyott a levegőjük, úgyhogy nekiláttak felfele úszni, mígnem sikeresen elérték a felszínt.

A parton kötöttek ki, ahol kivonszolva magukat a sárba nagy levegőt vettek, élvezve az oxigént, ami nyomban megtöltötte a tüdejüket. Kidőltek egymás mellett a földön, hosszú percekig csak zihálva. Mindkettőjüket tetőtől-talpig sár borította, de legalább egyikük sem fulladt meg.

   - Dean! Jayne!- kiáltott le nekik Sam a hídról – Hé! Jól vagytok?

Dean a hüvelykujját feltartva visszakiáltott:

   - Szuperül!

Jayne mindennél jobban meg akarta törölni az arcát, csakhogy nem volt mivel. Nagy nehezen ülésbe küzdötte magát, végig futtatva kezét az összeállt tincsein.

   - Ugh- próbálta kicsavarni a vizet a hajából – Szerencséd, hogy levettem a dzsekimet, mielőtt ugrottam. Az a kedvencem.

   - Ja, ha már itt tartunk- ült fel mellette – Miért csináltad?

   - Mármint hogy miért vetettem le magam utánad?- fordult felé értetlenül – Mondjuk azért, hogy ne fulladj meg.

   - De azt hittem ki nem állhatsz- ingatta a fejét – Többször meg akartál fojtani, mikor gyerekek voltunk.

   - Mert felidegesítettél- vágta rá – Az agyamra mentél a baromkodásoddal, de soha nem gondoltam komolyan, amiket mondtam. Na jó, talán egyszer. Csak egyszer.

Ezen mindketten felnevettek. Az az időszak valóban nem volt zökkenőmentes, de akadtak jó pillanataik.

   - Lényeg a lényeg- komolyodott el a szőke, feltápászkodva a földről, s kitartva egy segítő kezet a másik felé – Nem számít mennyire bosszantasz néha, akkor sem fogom hagyni, hogy meghalj. Amíg velem vagy, nem esik bántódásod. Ezt megígérem.

   - Hűha. Most különlegesnek érzem magam- ragadta meg a kezét, engedve, hogy felhúzza – Köszönöm.

   - Nincs mit- bólintott.

   - Úgy értem, hogy megmentettél- javította ki magát – Köszönöm. Jövök egyel.

Jayne erre szélesen elvigyorodott.

   - Úúú. Dean Winchester tartozik nekem? Hmm. Ezt ki fogom használni.

   - De gondold meg okosan mit kérsz- hajolt közelebb – Egy lehetőséged van.

   - Ne aggódj- suttogta – Nem fogom elvesztegetni. Erre mérget vehetsz.

Néhány másodpercig még tartották a szemkontaktust, azután eldöntötték, hogy ideje visszamenni a hídra.

Sam az Impalánál várt rájuk, Deannek pedig első dolga volt átnézni a kocsit, hogy meggyőződjön arról, minden rendben van vele.

   - Minden oké az autóval?- érdeklődött Sam.

A bátyja lecsukta a csomagtartót, majd megfordulva nekidőlt.

   - Igen. Bármit is tett vele, már semmi nyoma. Az a Constance csaj…- morgolódott – Mekkora szuka!

   - Nem akarja, hogy kutakodjunk, az már biztos- állt meg mellette Jayne karbatett kézzel – Szóval? Mi a következő lépés, zsenikém?

Dean frusztráltan széttárta a karját, sarat és vizet fröcskölve szanaszét.

Sam feléjük fordította a fejét, azt követően beleszagolt a levegőbe.

   - Mindkettőtöknek budi szaga van.

   - Na nem mondod?- színlelt megdöbbenést Jayne – Nem is tudom miért.

Beletúrt a hajába, s grimaszolt, amikor az ujjai elakadtak egy hatalmas kócban.

Ó, ezt sosem hozza helyre. De legalább a dzseki megúszta.

☆

Másnap reggel leparkoltak a helyi motelnál, hogy kivegyenek egy szobát, ahol a két, vastagon száraz sárral borított vadász végre letusolhatott.

Jayne türelmetlenül várta, hogy levehesse a koszos ruhákat és kimoshassa a mocskot a hajából. A dzsekijére továbbra is Sam vigyázott, mivel a lány nem volt hajlandó megfogni azt, amíg a keze tiszta nem volt. Persze ki lehetett volna mosni a többi darabbal együtt, ha bármi baja lett volna, de túl nagy szentimentális értékkel rendelkezett ahhoz, hogy kockáztasson.

A recepcióra belépve a csapat lefékezett a pultnál, Dean pedig nem is vesztegetve az időt előkapta a hitelkártyáját.

   - Szeretnék kivenni egy szobát- tért egyből a tárgyra.

A másik oldalon álló fickó kézbevette a kártyát, tanulmányozva azt egy darabig.

   - Valami összejövetelt tartotok, vagy mi?- érdeklődött.

   - Ezt hogy érti?- faggatta Sam kíváncsian.

   - Nemrég járt itt valami Burt Aframian- magyarázta – Kivett egy szobát az egész hónapra.

Ó. Érdekes. Akkor nem haladnak rosszul John lépéseinek visszakövetésével.

Megszerezték a szobaszámot, azután megkeresték a megfelelő ajtót. Sam seperc alatt feltörte a zárat és besétált, Jayne szorosan a nyomában. Dean kint őrködött, amíg a lány keze meg nem ragadta a vállát, hogy berántsa őt is maguk után.

A helyiség valami elképesztően rumlisan nézett ki. Az összes falat különféle papírok, újságcikk kivágások meg fényképek borították. A földön szanaszét ruhák és még némi papír, könyvek az asztalon, valamint maradék kaja az éjjeliszekrényen.

Ejha, képedt el a szőke. Ha mániákus takarító lennék, mostanra már elővettem volna a teljes tisztítókészletem. Hogy tudott John ebben a káoszban kiigazodni? Mint egy rendetlen fiú kollégiumi szobája. Egy tornádó után.

   - Whoa- ámult Sam, megtorpanva a szoba közepén.

Dean felkapcsolta a kislámpát az ágy mellett, majd felvéve megszagolta a félig megevett hamburgert.

   - Nem hiszem, hogy járt volna itt az elmúlt napokban- tette vissza a szendvicset undorodva.

Jayne leguggolt, hogy megvizsgálja a sókört, amivel az ágyat kerítették el.

   - Só, macskaszem… valami nagyon aggasztotta- állapította meg – Megpróbált kint tartani valamit.

   - Ezek mik?- lépett Sam a bátyja mellé, aki a falra ragasztott papírokat vizslatta.

   - A Centennial országút áldozatai- felelte – Nem értem. Mármint, különböző férfiak, különböző munkák, korok, etnikumok.

A Hanniger felegyenesedett, s átsétált a szemközti falhoz. Mindenféle rajzok, szimbólumok és leírások szerepeltek rajta démonokról, szellemekről meg boszorkányokról; illetve helyet kapott Constance története is, mellette egy kisebb darab papírral, amire két szót firkantottak: Fehérruhás Nő.

Huh. Ez lesz az. Megvolt, mire vadásztak.

   - Mindig van valami kapcsolat, igaz?- folytatta Dean – Mi lehet az ezeknél a srácoknál?

   - Az apátok rájött.

Mindkét testvér kérdőn fordult a hang irányába.

   - Ezt meg hogy érted?- ráncolta a homlokát az idősebb.

A kérdezett erre a cikkekre bökött.

   - Megtalálta ugyanazt a cikket, amit mi is. Constance-ról. Ő egy fehérruhás nő.

Dean az áldozatok képeire pillantott, aztán vissza a társaira.

   - Ezt nevezem- biccentett elismerően – Rendben, szóval egy fehérruhás nővel van dolgunk. Apa biztosan megtalálta a maradványokat és elpusztította őket.

   - Talán van egy másik gyengepontja is- vont vállat a lány, lerúgva a bakancsát.

Most, hogy ez kiderült, ideje volt végre annak a zuhanynak.

   - Apa biztosra ment volna- erősködött – Kiásta volna a testét. Említik a papírok, hol van eltemetve?

   - Nem derül ki- rázta a fejét, kibújva a pulóveréből – Én az apátok helyében megkérdezném a férjet.

   - Ha még életben van- fűzte hozzá Sam, Joseph fényképét fürkészve.

   - Oké, Sam, miért nem nézel utána a lakcímének, mi Jaynie-vel addig rendbe szedjük magunkat- mondta Dean, megindulva a fürdő felé.

Jayne ezt hallva felkapta a táskáját, s egy pillanat alatt elé került.

   - Stoppoltam- jelentette ki.

   - Nem stoppoltál te semmit- ellenkezett.

   - Akkor is- tartotta ki előre a szabad kezét, hogy megállítsa – Már elkezdtem levetkőzni. Én megyek be.

   - Vagy…- vigyorodott el pimaszul – Mehetnénk együtt is. Tudod, hogy vizet spóroljunk.

   - Aha. Ki van zárva- vágta rá.

   - Ne már- tárta szét a karját – Segíthetnénk egymásnak. Hamarabb végeznénk.

   - Szó sem lehet róla. Max az álmaidban.

   - Miből gondolod, hogy ilyesmi még nem történt?- vonta fel a szemöldökét.

Jayne mindössze szótlanul meredt rá. Kifogyott a visszaszólásokból. Egyetlen ötlete volt még azt illetően, hogy hogyan csalja el őt az ajtótól, amit a következő másodpercben be is vetett.

   - Oké.

   - Hogy mi?- pislogott, mint aki nem jól hallotta.

   - Fürödhetsz velem- ismételte meg.

Dean arckifejezése erre megdöbbentre váltott, és a mögöttük hallgatózó Sam-é sem volt különb az övétől.

   - Tényleg?

   - Aha- bólintott mosolyogva – Hozz tiszta ruhát és mehetünk.

Deannek nem kellett kétszer mondani. Szinte kilőtt a helyéről, majd lefékezve a táskájánál valósággal feltépte annak cipzárát, hogy hozzáférjen a cuccaihoz. Random kihúzott néhány darabot, ám mire megfordult volna, a fürdő ajtaja becsukódott, a zár pedig kattant.

Jayne kijátszotta.

   - Hé!- kiáltott fel Dean sértetten – Ez nem fair!

   - Álmodozz csak tovább!- kiabálta a lány bentről.

Sam ekkor hangos nevetésben tört ki, amihez pillanatokon belül társult a csobogó víz hangja a másik helyiségből. Dean morcosan megforgatta a szemét, majd levágta magát az ágyra. Akkor most vár.

Ezt még visszakapja, gondolta magában. Csak egyelőre azt nem tudta hogyan és mikor.

   - Hé, Dean?- szólította meg Sam pár perc elteltével – Amit korábban anyáról és apáról mondtam… Sajnálom.

Dean felé fordulva a levegőbe emelte a kezét.

   - Csak semmi érzelgősség.

Sam ismét felnevetett, végül biccentett.

   - Oké. Barom.

A bátyja azonnal rávágta:

   - Ribi.

Újabb kiáltás érkezett a fürdőből:

   - Agyhalottak!

Ezúttal mindhárman nevettek.

Ó, igen. Újra együtt volt a csapat.

☆

Egy jó fél órával később a fürdőszoba ajtaja kinyílt, s egy teljesen sármentes Jayne Hanniger sétált ki rajta. Fekete farmert viselt egy szürke kötött pulóverrel, a haja (két alapos mosás után) megszárítva és természetes hullámokban omlott a vállára. Arcán minimális smink, illetve egy elégedett mosoly.

Pár lépés megtétele után megállt, majd széttárt karokkal kijelentette:

   - Megtisztultam.

   - Fantasztikus- vágta rá Dean komoran, miközben feltápászkodott az ágyról – Remélem hagytál meleg vizet.

   - Hát, majd kiderül, hogy maradt-e- vont vállat ártatlanul.

Dean morgolódva összeszedte a holmiját, aztán kikerülve őt bevonult a másik helyiségbe.

Jayne lerakta a táskáját az ágyra, azt követően lehuppant mellé a matracra. A bakancsáért nyúlt, hogy letisztítsa, azonban hamar rájött, hogy ez szükségtelen. Ugyanis valaki már megtette helyette.

   - Dean volt az- szólalt meg Sam, mikor észrevette a lány értetlen arckifejezését – Így ütötte el az időt.

   - Ejha- ámult, azután elhúzott szájjal a fürdőajtóra pillantott – Most rosszul érzem magam, amiért fél órán át várattam.

   - Á, rá se ránts- legyintett, szeme a mobilja kijelzőjére tapasztva – Szerintem az jobban zavarta, hogy nem csatlakozhatott.

A szőke ezen halkan felnevetett. Belebújt a cipőjébe, majd gyorsan megkötötte rajta a fűzőt. Miután ezzel végzett felnézett, és Sam még mindig ugyanazt csinálta, mint percekkel ezelőtt.

   - Mi foglalkoztat ennyire?- érdeklődött.

Sam válaszként mindössze megnyomott egy gombot, lejátszva a legutóbbi hangüzenetet, amit kapott:

   - Hé, én vagyok az- hallatszott Jess hangja a túloldalon – Jelenleg 10:20 van, szombat este…

Bűntudat kúszott a felszínre. A lány sebes mozdulatokkal előhalászta a saját készülékét a dzsekije zsebéből. Bekapcsolva azt egyből kiszúrta a rengeteg értesítést: 3 nem fogadott hívás Jessica-tól, valamint 5 SMS, szintén tőle. Néhány a tegnapi nap folyamán érkezett, de volt köztük olyan is, ami csak pár órája.

Borzalmas ember vagyok. Hogy feledkezhettem meg róla? Meg sem mondtuk neki hová megyünk, biztosan aggódik.

   - Téged hányszor hívott?- kérdezte halkan a vele szemben ülőt.

   - Eddig ötször- felelte Sam, legörgetve a lista aljára – Téged?

   - Háromszor- válaszolta. Beletúrt a hajába, az ujja már a hívás gomb felett. – Fel kéne hívnom.

   - Intézem- vállalta magára a srác – De azért írhatnál neki. Csak hogy felőled is halljon valamit.

   - Oké.

Azzal átváltott az SMS-ekre, s bepötyögött egy rövid választ:

JESS: Merre vagytok? Egyikőtöket sem érem el. Remélem minden OK.

JEN: Minden szuper. Épp Jericho-ban vagyunk, Sam nemsokára felhív. Hétfőre visszaérünk, ígérem.

Pont eléggé részletes ahhoz, hogy ne legyen gyanús. Tökéletes.

Csupán percek múlva ismét nyílt az ajtó. Dean lazán kisétált, majd felkapta a fogasra akasztott tiszta dzsekijét.

   - Éhen halok. Megyek és szerzek valami kaját abból az étkezdéből az utca végén- indult meg a motelszoba ajtajához – Ti kértek valamit?

   - Nem- rázta a fejét Sam, fel sem nézve a mobiljából.

   - Aframian fizeti- tette hozzá vigyorogva.

Újabb fejrázás volt a reakció.

   - Oké- vette tudomásul, s odafordult a másikhoz – Jaynie?

   - Tudnál hozni egy…- gondolkodott el, végül inkább csak lemondón legyintett – Tudod mit? Elmegyek veled. Úgy egyszerűbb.

Felkelt a helyéről, magára kapta a dzsekijét, aztán odasétált hozzá.

   - Mi az?- nézett rá vigyorogva a báty – Ennyire hiányzott a társaságom?

   - Dehogy- vágta rá rögtön, kinyitva az ajtót – Csak nem akarom, hogy elszúrd a rendelésem.

Kisietett a parkolóba, Dean pedig utána. Alig haladtak azonban pár métert, amikor oldalra pillantva feltűnt nekik a két rendőr, aki a recepcióssal beszélgetett. Utóbbi egy másodperccel később elfordult, s pontosan rájuk mutatott a parkoló másik végéből.

Ó, basszus. Ezek szerint lebuktak.

Remek. Pont erre volt még szükségük.

   - Hívd Sam-et- könyökölte oldalba Jayne a Winchestert – Mondd meg neki, hogy pucoljon.

Dean nem vitatkozott vele, hanem sietve előhúzta a mobilját, menten tárcsázva az öccse számát.

   - Mi az?- szólt bele a fiatalabb.

A rendőrök feléjük vették az irányt.

   - Haver, itt vannak a zsaruk. Húzz el- hadarta.

   - Veletek mi lesz?

   - Minket már kiszúrtak. Menj és találd meg apát.

A hívás véget ért, a vadászok pedig bájos mosolyt villantottak a két férfinak.

   - Esetleg probléma van, biztosurak?- érdeklődött Jayne ártatlanságot színlelve.

A fickó, akivel a hídon is beszéltek, az idősebb testvérnek szegezte a kérdést:

   - Hol van a társad?

   - A társam?- játszotta az értetlent – Mi-Milyen társ?

A zsaru a motelszoba irányába biccentett, mire a partnere elindult, hogy körülnézzen bent.

Remélem már eltűntél Sam, gondolta magában a szőke.

A rendőr visszapillantott rájuk.

   - Szóval. Hamis jelvény. Hamis hitelkártya- sorolta – Van bármitek, ami igazi?

Minden mindegy alapon Dean a legszélesebb mosolyával rávágta:

   - A melleim.

Te szent ég! Jobbra nem tellett?

Pillanatokon belül mindketten bilincsben voltak. A motelszobát átvizsgáló férfi lenyomta Dean-t a rendőrautó motorháztetőjére.

   - Jogotokban áll hallgatni…

Jayne felszisszent, amint a bilincs a bőrébe vágott, ám a fickót ez egyáltalán nem érdekelte. Szó nélkül belökte őt a hátsó ülésre.

   - Hé! Óvatosan- nézte végig a jelenetet Dean. A következő másodpercben ő is mellette kötött ki. – Szarban vagyunk.

   - Nem mondod?- fordult felé tettetett döbbenettel – Miből jöttél rá, Sherlock?

A kocsi ezután kitolatott a parkolóból. Jayne a bilincseivel babrálva kinézett az ablakon, az arckifejezése bosszúsabb, mint valaha.

Hát, úgyis régen voltam már bent az őrsön.

☆

Pierce sheriff besétált a kihallgatószobába, kezében egy nagyobb méretű kartondobozzal. Azt lerakta az asztalra, aminek ellenkező végében ült Dean Winchester. Őt és Jayne-t elválasztották, külön szobákba helyezték az őrsön. A báty nem különösebben aggódott emiatt; a Hanniger lánynak minden képessége megvolt ahhoz, hogy kijusson egymaga.

Mindössze ki kellett várniuk a megfelelő időt.

   - Most már hajlandó vagy megadni nekünk az igazi nevedet?- kérdezte a sheriff, megkerülve az asztalt.

Dean erre újra elismételte:

   - Már mondtam, Nugent. Ted Nugent.

Pierce összehúzott szemmel végig mérte őt.

   - Nem vagyok biztos abban, hogy felfogtad mekkora bajban vagy jelenleg.

   - Mekkora bajról beszélünk pontosan?- érdeklődött – Szabálysértés, vagy visít a fájdalomtól méretű?

   - Tíz eltűnt ember képét találtuk meg a szobád falára ragasztva- közölte – Egy rakás sátánista holmival együtt. Fiam, te, meg az a lány a másik szobában hivatalosan is gyanúsítottak vagytok.

   - Mert ennek olyan sok értelme van- értett egyet biccentve – Mivel amikor az első eltűnt ’82-ben, csak 3 éves voltam, ő pedig még meg sem született.

   - Tudom, hogy vannak társaid- vágta rá – Az egyikük egy idősebb fickó. Talán ő kezdte az egészet. Úgyhogy mondd csak, Dean- visszament a dobozhoz, amiből előszedve levágott az asztalra egy barna, bőrkötéses naplót – Ez az övé?

Dean komoran meredt a könyvre, azonnal felismerve azt. Még az sem érdekelte, hogy a zsaru tudta az igazi nevét. Egyetlen dolog járt a fejében:

Apa soha nem ment sehova e nélkül. Ha hátra hagyta… akkor tényleg nagy a baj.

A sheriff nekilátott végig lapozni a naplót. Az tele volt különféle írásokkal, rajzokkal, képekkel, illetve újságcikkekkel. Mint John motelszobájának fala, csak valamivel rendezettebb.

   - Gondoltam ez lehet a neved- folytatta – Látod, átnéztem ezt. Keveset tudtam kivenni belőle, mivel a nagyja csak őrültség. De erre is ráakadtam.

Megállt egy konkrét oldalnál. Dean előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse. A lap közepére, vastagon bekarikázva a következőt írták fekete filccel: „DEAN 35-111”.

Ez minden. Semmi több. Mégis, a Winchester egyből kitalálta mi lehet.

Koordináták.

De vajon hová vezethetnek?

   - Na most- támaszkodott az asztalnak Pierce Dean széke mellett – Most szépen itt maradsz, amíg el nem mondod, mi is ez.

☆

Beesteledett. Pierce nem jutott semerre Deannel. A vadász ugyanazt hajtogatta újra és újra, mint egy törött lemezjátszó.

   - Nem tudom még hányszor kell elmondjam- ingatta a fejét fáradtan – Ez az iskolai szekrényem kombinációja.

A sheriff kezdte elveszíteni a türelmét.

   - Egész éjjel ezt fogjuk játszani?- tudakolta.

Ekkor kinyílt az ajtó és egy másik rendőr dugta be a fejét.

   - Kaptunk egy bejelentést. Valaki lövéseket adott le a Whiteford-on.

Hmm. Kamu bejelentés. Nem rossz, Sammy.

Pierce felvont szemöldökkel a báty felé fordult.

   - Nem kell kimenned a mosdóba?

Dean elgondolkodott egy másodpercre, végül összeráncolt szemöldökkel visszakérdezett:

   - Nem?

   - Jó- azzal már bilincselte is őt az asztalhoz.

Remek. Már megint ez.

Egy csapatnyi rendőr elsietett, hogy utána járjon a hívásnak. Az őrs szinte teljesen kiürült. Dean épp csak belefogott annak tervezésébe hogyan jusson ki a bilincsből, amikor a kihallgatószoba ajtaja ismét kitárult.

   - Valaki megmentőért kiáltott?- dőlt az ajtófélfának Jayne, arcán hatalmas, büszke vigyor.

Dean arcáról ugyanez az érzelem volt olvasható, mikor meglátta őt.

   - Ó, most meg tudnálak csókolni- jelentette ki boldogan.

A szőke ellökte magát a helyéről, s beljebb sétált.

   - Hát. Bókolj még egy keveset és talán beszélhetünk róla.

Megállva a széke mellett kissé lehajolt, hogy beledugja a hullámcsatját a zárba. Az szinte egyből kattant, a lány pedig egyetlen mozdulattal levette a bilincset a fivér csuklójáról.

   - Szóval így szöktél ki- hümmögte utóbbi, miközben a nála lévő csatot fürkészte.

   - Aha- lépett hátra – Ahhoz már nem volt elég eszük, hogy ezeket is elvegyék.

   - Mindig alábecsülnek téged, Jayne Hanniger- csóválta a fejét mosolyogva, majd felkelt a székből.

Az említett addigra visszatért az ajtóhoz, aminek üvegén keresztül ellenőrizte, hogy tiszta-e a terep.

   - Ha jól számolom, ez már a második alkalom, amikor kihúztalak a bajból- motyogta – Van mit behoznod, Dean-o.

   - Csak adtam neked egy kis előnyt- legyintett, lefékezve mellette – Semmi perc alatt lekörözlek.

   - Ezzel most arra célzol, hogy nem tudok vigyázni magamra?- fordította felé a fejét felvont szemöldökkel.

   - A te szavaid, nem az enyémek- védekezett feltett kézzel.

Kapott tőle egy szúrós pillantást, amivel akár ölni is lehetett volna.

Ezt követően kiosontak a szobából, hogy megkeressék a legközelebbi tűzlépcsőre nyíló ablakot. Azon hamar lemásztak, Dean elsőként, (kezében az apja naplójával, valamint egy táskával, amiben a többi cucca volt), végül pedig Jayne.

Odakint sötét volt, ami annyit jelentett, hogy sietniük kellett.

   - Nálad van a mobilod?- kérdezte a Winchester, mikor már elég messze értek az őrstől.

   - Aha- bólintott a Hanniger, tartva vele a tempót – Miért?

   - Az enyémet elvették, viszont fel kéne hívnom Sam-et- felelte, megigazítva a táska pántját a vállán.

Jayne ezt követően benyúlt a zsebébe, kihúzta a készüléket, majd átnyújtotta neki.

   - Tessék.

   - Kösz- vette ki a kezéből, s nyomban tárcsázott is. Nem kellett sokat várnia; Sam a második csengésre felvette. – Kamu 911-es hívás? Nem is tudom Sammy, ez elég illegális.

   - Szívesen- hallatszódott az öccse a másik végen – Miért Jayne mobiljáról hívsz? Ő jól van?

   - Itt van velem. Kutya baja- pillantott rá a szeme sarkából, mielőtt témát váltott volna – Idehallgass, beszélnünk kell.

   - Igen, van miről- értett egyet – Szóval a férj tényleg hűtlen volt. Tényleg egy fehérruhás nővel van dolgunk.

   - Én megmondtam- jegyezte meg halkan Jayne.

Dean igyekezett visszafojtani a nevetést.

   - A régi házuk mögött van eltemetve, úgyhogy az kellett legyen apa következő megállója- folytatta az öcs.

   - Sammy, befognád egy percre?- kérte a bátyja kissé türelmetlenül.

   - Csak arra nem tudok rájönni, hogy apa miért nem égette még el a maradványokat- hagyta figyelmen kívül a szavait.

   - Hát éppen ezt próbáltam elmondani- szakította félbe Dean – Mert elment. Apa már nincs Jericho-ban.

   - Hogy mi? Ezt meg honnan veszed?

   - Nálunk van a naplója.

   - Anélkül soha nem megy sehova.

   - Nos, ezúttal mégis ezt tette.

   - Mit ír?- faggatta Sam.

   - Ugyanaz az öreg tengerészgyalogos módszer, amit olyankor használ, mikor tudatni akarja velünk hová megy- magyarázta.

   - Koordináták- találta ki – Hová mutatnak?

   - Még nem tudom biztosra.

   - Nem értem. Mármint, mi lehetett olyan fontos, hogy apa csak úgy félbehagyta a munkát és lelépett? Dean, mi a fene folyik itt?

A következő másodpercben statikus zaj volt hallható a másik oldalon. Sam abbahagyta a beszédet, viszont a vonal még nem szakadt meg.

Ez aggodalmat ébresztett a két vadászban.

   - Sam?- szólongatta őt Dean, sikertelenül – Sam!

Jayne elstartolt a helyéről és végig futott az utcán, kutatva egy kocsi után, amit elvihettek. Az percek alatt meglett, mire pedig Dean utolérte, a lány már majdnem végzett a motor beindításával. Pillanatok kérdése, majd a jármű már száguldott is az aszfalton, egyenesen a Sam által megadott cím felé.

☆

Na. Elintézték a szellemet. Éljen a csapatmunka.

Röviden összefoglalva: Sam hazavitte Constance-t. Szó szerint. Belehajtott az Impalával a házba, ahol már várták őket a nő halott gyermekeinek szellemei. Ők aztán fogták, és lerángatták magukkal az anyjukat, bárhová is tűntek ezután.

Tehát az ügy megoldva. Mindenki épségben megúszta.

Az éjszaka kellős közepe volt, a vadászok pedig továbbra is úton voltak. Dean vezetett (természetesen), Sam az anyósülésen egy térképpel az ölében próbálta kitalálni hová vezetnek a megadott koordináták, míg Jayne a hátsóülés közepén helyezkedett el törökülésben, kezében elmélyülten lapozgatva John Winchester naplóját.

Ami nem mellesleg lenyűgözően összeszedett volt. Akár egy igazi profié.

Akárcsak…

   - Nem gondoltam volna apátokat a naplóvezető típusnak- motyogta a szőke, szemei rátapadva a papírokra – Mindenesetre remek munkát végzett vele. Néhány helyen még hasonlít is arra, ahogyan… az apám csinálta.

Felfigyelve a hangszín változására, Dean óvatos pillantást vetett rá a visszapillantóban. Az arcába hulló hajtincsek miatt nem látott sokat, leszámítva a keskeny vonallá préselt száját, ami már önmagában egy árulkodó jel volt. Valószínűleg gondolatok ezrei jártak a fejében, mindegyik Clay-hez köthető. A báty egyelőre jobbnak ítélte nem kérdezni róla.

Merre lehetsz?

Utoljára egy éve beszéltek. Azóta nem hallott felőle egy szót sem. Nem keresték egymást, és őszintén szólva jó volt ez így. Most viszont… John okkal mondta Deannek, hogy találja meg őt. Talán ez egy jel, hogy ideje kapcsolatba lépni apucival.

   - Oké, megvan hová ment apa- jelentette ki Sam percek múltán. Ráirányította a zseblámpáját a pontos helyre, majd felolvasta annak nevét. – A Feketevíz Hátság, Colorado-ban.

Dean biccentett, tekintete szigorúan az úton.

   - Bájosan hangzik. Milyen messze van?

   - Úgy 600 mérföldnyire- felelte.

   - Hé, ha belehúzunk, reggelre ott is vagyunk- számolta ki fejben.

Sam ekkor ránézett, arcáról hezitálás tükröződött.

   - Dean, én…

   - Te nem jössz- találta ki gond nélkül a testvére.

Hazudott volna, ha azt mondta volna, hogy nem fájt neki a felismerés.

   - Az interjú 10 óra múlva lesz- emlékeztette – Ott kell lennem.

Dean felé fordította a fejét, bólintott, végül visszafordult előre.

Az Impalára csend telepedett. A légkör feszült volt; Jayne megesküdött volna, hogy csalódottságot érzett sugározni az idősebb Winchester-ből.

   - Oké- mondta tömören az említett – Hazaviszlek titeket.

A Hanniger lány szája gyorsabban járt, mint az agya. Mire feleszmélt, már késő volt.

   - Én veled megyek.

Mindkét testvér egyszerre pillantott rá az elsőülésről. Ugyanaz a megdöbbent, hitetlen kifejezés mindkettőjükön.

   - Ezt most komolyan mondtad?- kérdezték tökéletes szinkronban.

A szőke megerősítésként határozottan bólintott.

   - Halál komolyan.

   - Biztos vagy ebben?- kételkedett Sam – Úgy értem, 7 hónap múlva lesz a diplomaosztó. Tényleg kihagynád? Azok után, hogy ennyit tanultál?

Érezte magán Dean égető tekintetét, miközben válaszolt:

   - Sam, az apátok nem véletlenül kérte Dean-t, hogy találja meg az enyémet. Itt valami nagy dologról van szó. Valószínűleg démon méretű. A családom pedig már évszázadok óta vadászik a fajtájukra. Segítek a bátyádnak előkeríteni mindkettőnk apáit, aztán visszajövök. Ígérem. Csak pár nap az egész, és tudok tanulni az úton.

Belátva, hogy a vitatkozás haszontalan és felesleges, Sam halkan felnevetve előre fordult az ülésen.

   - Te aztán jól átgondoltad ezt- ismerte el.

   - Értek a tervezéshez- mosolyodott el halványan.

Igazából az egészet menet közben rakta össze. Boldog lesz, ha sikerülni is fog a dolog.

Dean-től már nem kapott reakciót. A fivér mereven bámult ki a szélvédőn, kezek erősen markolták a kormányt, a testtartása enyhén feszült.

Ó, hogy mit meg nem adott volna azért, hogy tudja mi járt jelenleg a fejében.

Mindenesetre úgy még másfél órányi néma vezetés után megérkeztek Palo Alto-ba. Dean leparkolt az apartman előtt, Sam és Jayne pedig kiszállt a járműből. Utóbbi lehajolt, s beszólt a lehúzott ablakon át:

   - Felhívsz, ha megtaláltátok őket?

   - Persze- biccentett.

   - Később azért még összefuthatnánk, huh?

   - Naná, az jó lenne.

Sam még utoljára bólintott, végezetül a legjobb barátja felé fordult.

   - Akkor azt hiszem ez búcsú- sóhajtott fel szomorúan.

   - De nem örökre- ígérte a lány, azzal szorosan megölelte. A fiatalabb Winchester rögtön viszonozta, állát a másik fél fején pihentetve, karjait a dereka köré fonva. – Minden nap felhívlak, oké?

   - Várni fogom- mosolyodott el – Vigyázz magadra, Jaynie.

   - Úgy lesz- fúrta az arcát a mellkasába, félve az elengedéstől.

Hosszú ideig ez lesz az utolsó ölelésük; az utolsó alkalom, hogy látják egymást. Muszáj volt az emlékezetébe vésnie és kiélvezni a pillanatot. Ki tudja mikor kerül rá sor legközelebb.

   - Ne hagyd, hogy hülyeséget csináljon- célzott a kocsiban ülőre.

Halk nevetés a szőke részéről.

   - Rajta tartom a szemem.

Utolsó másodpercek, majd Sam egy puszit nyomva a lány fejére elhúzódott.

   - Hiányozni fogsz.

   - Te is nekem, Sammy- mosolygott szomorúan – Mondd meg Jess-nek, hogy hívni fogom, amint lehet.

   - Átadom.

A fiú ezután hátra lépett, egyre távolodva tőle. Még intett egyet az ajtóból, aztán eltűnt az épületben.

Jayne várt egy keveset, végül beszállt az anyósülésre. Csendben becsatolta az övét, s csak akkor nézett fel, mikor már elviselhetetlennek ítélte a rátapadt zöld tekintetet.

   - Mi az?- kérdezte szemöldök felvonva.

   - Semmi- legyintett a báty, előre fordítva a fejét. Azonban, amint kihajtott a parkolóból, mégiscsak hozzá tette. – Tudod, egész jó csapatot alkottunk az elmúlt pár napban.

Nevetés érkezett a jobboldaláról.

   - Nem voltunk rosszak, mi?

Rákanyarodott az országúthoz vezető sávra.

   - Köszönöm- bökte ki hirtelen.

   - Micsodát?

   - Hogy maradtál. Tudom, hogy nem miattam tetted, de…

   - Miért vagy olyan biztos benne?

A Winchester elnémult. Erre végképp nem számított. Valóban miatta maradt volna, vagy csak úgy mondta? Egyáltalán miért érdekelte ennyire, hogy melyik a válasz? A lényeg az, hogy maradt. Mégsem kell egyedül végig csinálnia ezt.

Vele van Jaynie. Mégis mi baj lehet?

_______________