_______________

Nyolc

Barát a bajban

"Hányszor adatik meg az esély, hogy végig nézzem a saját temetésem?"

_______________

_______________

2005. December 20.

A víz csobogása szolgált egyedüli zajként a kis helyiségben. Némi szappant nyomva a kezére gyorsan felhabosította azt, majd pillanatok alatt lemosta. Nadrágja szárába itatva bőrét, kék szemei megtalálták a csap fölé szerelt tükröt. Miközben hálát adott a tisztességesen karbantartott mosdóért, a lány felmérte tükörképét.

Kissé sápadt arcbőre alig egy árnyalattal tért el a fal színétől; kék íriszei fakók, szemei alatt sötét, egyértelműen kivehető karikák. Szőke haja leengedve, cseppet rendezetlenül omlott vállaira. Kifejezése meggyötört és fáradt, mintha hetek óta nem aludt volna rendesen.

Ami tulajdonképpen igaz is volt.

Alig ismert magára. Még az egyetemi vizsgaidőszak alatt sem nézett ki ilyen nyúzottnak. Pedig az sem volt épp egy stresszmentes korszak az életében.

Ezen muszáj lesz változtatnia. Sürgősen. Különben komoly következményei lehetnek.

Arca belsejét harapdálva egyik kezével benyúlt a zsebébe, hogy kihúzza a mobilját. Belépve a névjegyzékbe hamar legörgetett a hívni kívánt számhoz, azonban az ujja lefagyott az indító gomb felett.

Jó ötlet ez, kételkedett. Úgysem fogja felvenni, akkor meg minek próbálkozzak? Azért, hogy megint csalódjak? Arra most végképp nincs szükségem.

Egy darabig hezitált. Mereven fókuszált a kontaktra, mintha ezzel akarná elérni, hogy valami csoda folytán az illető csörgesse meg őt.

Na, arra az örökkévalóságig is várhatnék.

Körbenézett a benzinkúti mosdóban, végül minden mindegy alapon egy mély sóhaj kíséretében hívást kezdeményezett. Füléhez emelve a készüléket, lábával idegesen topogott a padlón és várt.

Kérlek, kérlek, kérlek…

   - Itt Clay Hanniger. Most nem vagyok elérhető. Ha sürgős dologról van szó…

Hangposta. Már megint.

A rohadt életbe.

Őt még ez sem tántorította el.

   - Szia apa- kezdett bele bizonytalanul, majd megköszörülte a torkát – Nem tudom ez már hányadik üzenet, amit hagyok neked, ahogy azt sem tudom, hogy egyáltalán meghallgatod-e őket. Nézd, csak azért kereslek, mert… az utóbbi néhány ügyünk eléggé felkavart érzelmileg. Eszembe juttattak pár dolgot és… visszatértek a rémálmaim- ismerte be a földet pásztázva – Nemrég volt egy démonűzésünk. Ő… tudott anyáról és Gracie-ről. Mikor szóba hozta őket, én… lefagytam. Azt hittem túl vagyok rajta, de nem. Az igazság az… hogy nem vagyok jól- ajkait összeszorítva elpislogta a feltörni kívánkozó könnyeket – Ráadásul téged sem tudlak elérni, ami miatt arra gondolok… - inkább nem fejezte be a mondatot. Nagy levegőt véve a hajába túrt, szemét behunyta. – Remélem jól vagy. Hiányzol. Kérlek hívj, ha ezt megkapod.

Azzal letette.

Telefonját elrakva nem vesztegetett egyetlen pillantást sem a tükörképére; helyette kiviharzott a mosdóból, s átmasírozott a benzinkút boltjába.

Célirányosan először a nassolnivalókhoz ment, ahol összeszedett egy zacskó M&M’s-t, gumimacit és egy gyümölcsös müzliszeletet, aztán az italoknál leemelt magának egy kisüveg vizet. Utolsónak hagyta a higiénia részleget, ugyanis előző este (miután beütött a baj) vette észre, hogy kifogyóban volt bizonyos női termékekből. Nem vacillált sokat a választásnál, lekapta a megszokott tampon márka dobozát a polcról, illetve a biztonság kedvéért hozzácsapott egy csomag betétet is, végül csekkolta a fejben összeállított listáját. Minden megvolt, csupán fizetnie kellett.

A kasszánál megtoldotta a termékeket egy zacskó rágóval, fizetett az egyik hamis kártyájával, azt követően felnyalábolt mindent és távozott.

Odakint Dean éppen a gázpumpát illesztette a kocsiba tankoláshoz.

   - Rendben, gondolkodtam- támaszkodott szabad kezével az Impalának – Ebédre elérjük Tucumcari-t, onnan tovább haladunk délre és estére ott vagyunk Bisbee-ben. – Nem érkezett válasz, mire szemét forgatva hozzá fűzte. – Sam női alsót hord.

   - Akkor azért van belőlük egyre kevesebb a táskámban- szólalt meg Jayne, amint megközelítette őket – Hé Dean.

A báty pont időben fordult ahhoz, hogy elkaphassa a felé hajított édességet.

   - Kösz, Jay- vágta zsebre egy mosollyal a gumicukrot. Tekintete fürkészte a szőkét néhány másodpercig. – Minden rendben?

   - Persze- bólintott egyből, halvány mosolyt erőltetve magára – Csak nagy volt a sor a kasszánál. Tudod, hogy azt utálom.

   - Mh-hmm.

Nem hitt neki. A megviselt külseje több, mint árulkodó volt. Valami nem stimmelt. De mostanra megtanulta, hogy felesleges faggatóznia, mivel nem fog kiszedni belőle semmit. Ezért hát nagynehezen ugyan, de annyiban hagyta és ejtette a témát.

Bár ettől még ugyanúgy rosszul esett neki a dolog.

   - Figyelek, csak elfoglalt vagyok- motyogta Sam, nem kommentálva az alsóneműs poént. Jelenleg elmélyülten bújta a mobilját az anyósülésen.

   - Mit csinálsz?

   - E-maileket olvasok.

   - Kitől?

   - A stanford-i barátaimtól- felelte.

   - Ugye most csak szórakozol?- nevetett fel – Tartod a kapcsolatot az egyetemi haverjaiddal?

A nevetés hamar fájdalmas felszisszenésbe váltott, amikor egy kéz határozottan tarkón vágta.

   - Nem mindenki olyan antiszociális, mint te, Dean- jegyezte meg Jayne, mielőtt behajolt az ablakon – Sam, reggeli.

   - Kösz- fogadta el a müzlit – Ez a gyümölcsös fajta?

   - Aha- sétált a hátsó ajtóhoz – Egészséges az egészségmániásnak.

   - Én csak odafigyelek arra, mit eszek- védekezett.

   - Mondogasd csak ezt- huppant be az ülésre, aztán lenyúlt a kárpiton heverő táskájához, hogy elpakolja a vásárolt holmikat.

   - Pontosan mit mondasz nekik?- tudakolta az idősebb, megdörzsölve a tarkóját – Tudod, arról, hogy hol vagy meg mit csinálsz?

Az ifjabb vállat vont.

   - Azt mondtam nekik, hogy Jaynie-vel és a testvéremmel utazgatok. Hogy mindkettőnknek szüksége volt egy kis időre a Jess-el történtek után.

   - Aha- bólintott homlokráncolva – Na és te, Jayne? Te mit mondasz nekik?

   - Én inkább meghagyom Samnek a magyarázkodást- cipzározta vissza a táskáját – Ő mindig közelebb állt hozzájuk, mint én.

   - És még én vagyok az antiszociális- horkant fel a gázpumpát kihúzva – Neked ugyanúgy nincsenek barátaid.

   - Igenis vannak- erősködött – Csak nem közeliek.

   - Akkor azok nem is igazi barátok.

   - Honnan is tudnád?- forgatta a szemét hátradőlve, karok összefonva a mellkasán.

Jó, valóban nem voltak közeli barátai. Már nem. Azzal a kettővel, aki ebbe a kategóriába tartozott, megszakította a kapcsolatot. Vagy egy éve annak, hogy utoljára beszéltek.

Így a legjobb, nyugtatta magát minden alkalommal, amikor eszébe jutottak. Többé nem vagy része annak az életnek. Elvágtad magad tőle és tőlük is.

Éppenséggel annyi a bökkenő, hogy azóta visszatért ahhoz az élethez.

Talán felhívhatná őket. Legalábbis az egyiküket.

   - Tehát hazudsz nekik- terelte vissza a témát Dean.

   - Nem- rázta a fejét Sam – Csak… nem mondok el nekik mindent.

   - Ja, ezt hívják hazugságnak- biccentett – Hé, értem én, az igazságot elmondani sokkal rosszabb lenne.

   - Akkor mégis mit kéne tennem, vágjak ki mindenkit az életemből?- kérdezte. Az erre kapott vállvonástól elkerekedett a szeme. – Ez most komoly?

   - Nézd, szívás, de ebben a munkában nem kerülhetsz közel az emberekhez- szögezte le – Ennyi.

   - Jayne-nek igaza van- morogta a mobilján pötyögve – Tényleg antiszociális vagy.

   - Jaj, ne kezdd már te is…

   - Jézusom- akadt meg az egyik e-mailen.

   - Mi az?- emelte meg a fejét mindkét társa szinkronban.

   - Hé Jayne, emlékszel Rebecca-ra?- fordult hátra felvont szemöldökkel.

   - Rebecca Warren-re?- hajolt előre kíváncsian – Aha, miért?

   - Dögös a csaj?

   - A bátyját Zack-et gyilkossággal vádolják- ignorálta a testvérét – Letartóztatták, mert megölte a barátnőjét.

   - Emily-t?- hökkent meg – Te szent ég.

   - Rebecca szerint nem ő tette, de a zsaruknak van bizonyítéka- fejezte be.

   - Haver, miféle emberekkel lógtok ti együtt?- szállt be a kormány mögé Dean.

   - Ismerjük Zack-et- kelt a védelmére Jayne – És ő nem gyilkos.

   - Hát, talán annyira ismeritek őt, mint amennyire ő titeket.

   - Befejeznéd?- pillantott rá irritáltan a lány – Felfogtuk, oké?

   - Neked meg mi bajod van?- méregette összevont szemöldökkel – Az átlagosnál is morcosabb vagy.

   - Mivel kikészítesz.

   - Én nem csináltam semmit.

   - Ja, csak belénk kötöttél.

   - Jayne, én nem…

   - St. Louis-ban vannak- szólt közbe Sam – Odamegyünk.

Dean erre humortalanul felnevetett.

   - Nézzétek, sajnálom a haverotokat, oké? De ez nem hangzik úgy, mint a mi problémánk.

   - Igenis a mi problémánk- erősködött az öccse – Ők a barátaink.

   - St. Louis 400 mérföldnyire van mögöttünk, Sam.

Az idősebb Winchester-nek esélye sem volt ellenük. Mindketten bevetették a legjobb kiskutya szemüket, amivel seperc alatt meggyőzték. Kihajtva a benzinkútról az Impala irányt váltott és elindult St. Louis felé.

Győzelem.

☆

Az út mindössze 5 órát igényelt, hála Dean (szokásos) őrült vezetésének. Komolyan, kész csoda, hogy eddig még nem kapták el gyorshajtásért.

Megérkezve Rebecca címére a Winchesterek és Jayne kiszálltak a járműből. Utóbbi sebesen zsebre vágta a zenelejátszóját, majd követte a srácokat az ajtóhoz.

   - Dean, próbálj meg viselkedni, oké?- kérte Sam a küszöbön lefékezve.

   - Hé, én tudok viselkedni- kérte ki magának.

   - Úgy értette ne kezdj flörtölni- forgatta a szemét Jayne, mielőtt öklét megemelve kopogott.

Rövidesen a bejárat kinyílt, felfedve egy alacsony, szőke és gyönyörű lányt.

Rebecca Warren.

   - Te jó ég, Sam!- kiáltotta boldogan és egyből a nyakába ugrott.

   - Nicsak, a kis Becky- viszonozta a gesztust vidáman.

   - Tudod kit hívj te kis Becky-nek- színlelt sértettséget. Miután elváltak, tekintete megállapodott a másik szőkén. – Elhoztad Jayne-t is?

   - Egyedül el sem engedtem volna- nevetett fel az említett, s előre lépve karjaiba zárta barátnőjét – Szia Bex.

   - Jó látni titeket- szorított óvatosan a fogásán.

   - Téged is- húzódott el néhány másodperc múlva – Láttuk az e-mailedet.

   - Nem hittem, hogy eljöttök.

Dean ekkor vélte alkalmasnak a bemutatkozást.

   - Dean vagyok, Sam bátyja- nyújtotta a kezét, amit Rebecca meg is rázott.

   - Szia.

   - Szia- vigyorgott rá a tőle már megszokott módon.

Jayne küzdött a késztetés ellen, hogy megforgassa a szemét.

Sehová nem lehet őt elvinni, gondolta magában.

   - Segíteni szeretnénk- vetett véget a pillanatnak – Amiben csak lehet.

Rebecca arrébb állt, beinvitálva a csapatot.

   - Gyertek be.

A vadászok besétáltak és követték őt a házon keresztül.

   - Szép ház- dicsérte meg Dean.

   - A szüleimé. Csak a hosszú hétvége miatt voltam itt, mikor ez az egész történt. Eldöntöttem, hogy halasztok és maradok, amíg Zack-et elengedik.

   - Hol vannak a szüleid?- érdeklődött Jayne, kezek mélyen a dzsekije zsebébe süllyesztve.

   - Az év felét Párizsban töltik, de most hazautaznak a tárgyalásra- magyarázta, mikor megérkeztek a konyhába – Kértek egy sört?

Az idősebb Winchester igenlő válaszra nyitotta a száját, azonban a Hanniger egy fejrázással beelőzte.

   - Nem, köszi. Én viszont kérnék egy pohár vizet, ha nem gond.

   - Persze, hogy nem gond- azzal kivette az italt a hűtőből, öntött belőle egy pohárba és odaadta neki – Tessék.

   - Köszi- foglalt vele helyet a konyhaasztalnál.

   - Mondd el mi történt- ült le Sam egy másik székbe.

   - Oké- nagy levegőt vett és belekezdett – Mikor Zack hazajött, Emily-t egy székben kikötözve találta, véresen és összeverve, de nem lélegzett. Hívta a 911-et, a rendőrök pedig letartóztatták, miután kiértek. Viszont a probléma az, hogy Zack csak akkor ölhette volna meg Emily-t, ha egyszerre volt két helyen. Ugyanis itt volt velem, éjfélig iszogattunk. A rendőröknek van róla egy videójuk, amin 10:30-kor ért haza. Emily-t közvetlenül ezután ölték meg.

Jayne felkelve mellé lépett és egyik kezét vigasztalón a könnyező lány vállára simította.

   - Talán körülnézhetnénk Zack házában- javasolta.

   - Miért? Mégis mit tehetnétek?

   - Hát, Jayne és én nem sokat- ingatta a fejét Sam – De Dean egy zsaru.

Jayne szeme kishíján elkerekedett a megdöbbenéstől.

Ez aztán gyors volt.

   - Pontosabban nyomozó- helyesbített Dean, adva alá a lovat.

Ó, milyen szerény.

   - Tényleg? Hol?

   - Bisbee, Arizona. De jelenleg szolgálaton kívül vagyok.

   - Srácok, ez nagyon rendes tőletek, de nem is tudom- hezitált.

   - Beck, nézd, mi tudjuk, hogy nem Zack tette- biztosította Sam – De most bizonyítékot kell találnunk arra, hogy ártatlan.

Rebecca átgondolta, végül bólintva beleegyezett.

   - Rendben, hozom a kulcsokat- azzal távozott a konyhából.

Dean nem habozott újabb megjegyzést tenni a helyzetet illetően:

   - Ó, ti aztán tényleg őszinték vagytok a barátaitokkal.

   - Te meg ma különösen az agyamra mész- rakta az üres poharat a mosogatóba Jayne – Komolyan, mint egy törött lemezjátszó. Ugyanazt szajkózod egyfolytában. Kezd elegem lenni belőle.

   - Valóban?- fordult felé irritáltan a fivér – Nekem tudod miből kezd elegem lenni?

   - Na miből?- vonta fel a szemöldökét kihívón.

   - Abból, hogy…

   - Srácok- avatkozott közbe Sam ismét – Elég lesz. Koncentráljatok az ügyre. Becky-nek és Zack-nek szüksége van a segítségünkre.

A páros némán küldözgetett szúrós pillantásokat egymás között.

Elképesztő milyen könnyen képesek voltak összeveszni a legkisebb dolgokon is.

   - Nem hiszem, hogy ez a mi problémánk- csóválta a fejét Dean, akit nem győztek meg a hallottak.

Jayne halkan és gúnyosan felnevetett, ám inkább a csendben maradást választotta.

Hogy lehet ilyen makacs? Hogy nem láthatja, amit ő és Sam? Miért nem képes bízni a megérzésükben?

Olyan frusztráló.

   - Két helyen egyszerre?- érvelt az öccse – Kevesebbnek is utána jártunk már.

Ezzel nem tudott vitatkozni.

Becky navigálásával eljutottak Zack házához, ahol azonban a Warren lány újfent elbizonytalanodott.

   - Biztos, hogy ez jó ötlet?- nyitotta ki az ajtót kissé habozva.

   - Még szép- nevetett Dean, átbújva a sárga kordon alatt, amit a rendőrök kifeszítettek – Minden rendben. Elvégre én a törvény egyik embere vagyok.

   - Ne vidd túlzásba- sziszegte Jayne, amint elhaladt mellette.

Bent minden úgy nézett ki, akár egy horrorfilmben. Vér borította a falakat, padlót és bútorokat, emellett hatalmas rumli volt.

Emily biztosan sokat küzdött.

   - Bec, szeretnél kint maradni?- kérdezte Sam a tornácon ácsorgót.

   - Nem, szeretnék segíteni- jelentette ki, majd belépett utánuk.

   - Mit mondtak a rendőrök?- faggatta a szőke, miközben felmérte a terepet.

   - Nos, nincs jele betörésnek. Azt mondják Emily beengedte a támadóját. Az ügyvédek már vádalkuról beszélnek- elszörnyedve megtorpant az előszobában – Istenem.

   - Nézd, Becky, ha nem Zack tette, akkor valaki más- váltott témát az ifjabb testvér – Bármi ötlet, hogy kicsoda?

   - Volt valami, egy héttel az eset előtt- emlékezett vissza – Valaki betört ide és elvitte Zack néhány ruháját. A rendőrök nem hitték, hogy számítana. Közel vagyunk a belvároshoz, az embereket néha kirabolják.

Sam eltűnt a konyhában, míg a többiek maradtak az előszobában. Kintről hangos ugatás hallatszott, mire a három fél kinézett az ajtón.

   - Tudjátok, ő volt a legédesebb kutya a világon.

   - Mi történt?- figyelte az agresszív állatot Jayne.

   - Csak megváltozott- vont vállat.

   - Emlékszel arra, hogy mikor?- kérdezte Dean.

   - Úgy a gyilkosság környékén.

A két vadász bólintott, azt követően elment megkeresni a társukat.

   - A szomszéd kutyája megvadult az esetet követően- közölte vele a Hanniger.

Sam elfordult a képtől, amit éppen tanulmányozott. Jayne pont kiszúrta melyik volt az. Négyen szerepeltek rajta: Becky, Zack, Sam és ő. Még egy közösen töltött hétvége során készült. Aznap nem voltak sürgős dolgaik, úgyhogy eldöntötték, hogy grillezni fognak.

Régi szép idők.

   - Az állatok képesek érzékelni a paranormális jelenségeket.

   - Ja, talán Fido látott valamit- ötletelt Dean.

Jayne elégedetten vigyorogva oldalba könyökölte.

   - Még most is azt gondolod, hogy nem a mi problémánk?

☆

Este mind összeültek Rebecca-ék házának nappalijában, hogy megnézzék a biztonsági kamera felvételét, amit a lány még az ügyvéd asztaláról lopott el.

Egész lenyűgöző húzás.

A videót a TV-n játszották le, így nagyobb felbontásban vehették szemügyre. Sam a távirányítót fogva ácsorgott a dohányzóasztal mellett, míg a többiek a kanapéra heveredtek le. Becky ült az egyik szélén, Dean középen, Jayne pedig a másik szélen. Könyökét a karfán támasztva figyelte a fekete-fehér felvételt, ám egyetlen aprócska dolog alkalmanként megzavarta a koncentrációját.

A kanapé nem volt valami nagy, ezért össze kellett húzniuk magukat. Ezzel viszont együtt járt az, hogy egy-egy megmozdulásuk során egymásnak préselődtek. Mint például most is. A pozíciójukból kifolyólag Dean combja folyamatosan érintkezett az övével, ami valamiért nem hagyta nyugodni a szőkét. Különös feszélyezettséggel árasztotta el, ami számára felettébb szokatlan volt. Ráadásul a közelségnek hála az illata betöltötte az orrát, amitől meg légzésszabályozási gondjai akadtak.

Mindig ilyen jó illata van? Hogy nem vettem eddig észre? És egyáltalán miért érdekel ez engem? Mi ütött belém?

Erre a kérdésre egyszerű volt a válasz: hormonok. Jayne a hónap azon szakaszába ért, ahol a teljes hormonháztartása felborult és hadat üzent neki. Ezek szerint nem volt elég a görcsölés, a fejfájás, az édesség utáni vágy és a hangulatingadozások… most még azért is küzdenie kellett, hogy ne teperje le az első helyes srácot, akit megpillant (jelen esetben Dean-t).

Te jó ég, hogy fogom én ezt kibírni a következő pár napban?

   - Ott is van- bökött Rebecca a képernyőre, mikor felbukkant rajta a bátyja.

Jayne a hangját meghallva kissé megrázta a fejét, hogy kizökkenjen a mélázásból, azután tekintetét újból a képernyőre irányította.

   - 22:04, épphogy csak tíz után- olvasta le az időt Dean – Azt mondtad a halál beállta 10:30 körül volt.

   - Az ügyvédeink felbéreltek valamiféle videó szakértőt- mesélte – Szerinte a felvétel eredeti, nem babrálták meg.

   - Hé Bec, megkaphatnánk most azokat a söröket?- érdeklődött Sam udvariasan.

Ez most komoly? Tényleg most akart inni?

Hacsak…

   - Persze- kelt fel bólintva, útban a konyhába.

   - Hé- szólt utána gyorsan – Esetleg csinálnál néhány szendvicset is?

   - Mit gondolsz mi ez, a Hooters?- viccelődött, mielőtt eltűnt a másik szobában.

   - Bárcsak- motyogta az idősebb, követve őt a szemével.

Na ennyi kellett ahhoz, hogy a Hanniger kijózanodjon abból, amit eddig érzett. Szemét forgatva felpattant a kanapéról, majd odalépett a vele egyidős srác mellé.

   - Mi az?- fonta össze két karját a mellkasán, arcán kíváncsiság – Mit találtál?

   - Ezt nézzétek- tekerte vissza a videót és megint lejátszotta.

Volt egy pillanat, amikor Zack egyenesen belenézett a kamerába. Sam itt állította meg a képet, ezután rábökött a férfi szemeire.

Azok ezüstös színben pompáztak.

Jayne hunyorogva tanulmányozta az apró részletet, ajkai összepréselve, amint gondolkodott.

Most már biztos volt benne, hogy valami természetfelettivel van dolguk; kérdés, hogy mivel.

   - Talán csak fényvisszaverődés?- tippelt a fivér mögéjük sétálva, hogy ő is láthassa.

Jayne igyekezett nem tudomásul venni milyen közel volt hozzá.

   - Én még soha nem láttam ilyen fényvisszaverődést- csóválta fejét az ifjabb.

   - Sok kultúrában úgy hiszik, hogy a fényképek elkaphatják a lélek egy darabját- magyarázta a szőke, felidézve az erről olvasottakat – Emlékeztek a megveszett kutyára? Talán ő látta ezt a valamit. Talán ez Zack sötét hasonmása, valami, ami úgy néz ki, mint ő, de mégsem ő az.

   - Meglehet- bólintott Dean egyetértőn.

   - Megmagyarázná, hogy lehetett egyszerre két helyen- biccentett Sam.

Becky ekkor visszatért a sörökkel, azonban a vadászok nem maradhattak tovább. Rövid búcsút vettek a lánytól, végezetül kocsiba ültek és elhajtottak a helyi motelhez, hogy megpihenjenek.

Aznap este Jayne viszonylag hamar elaludt. Sejtette, hogy nem lesz nyugodt éjszakája, ezúttal viszont nem a rémálmok miatt. Valamikor hajnalban görcsölve ébredt, s az ágyból kiküzdve magát betámolygott a fürdőbe. Ráérősen elrendezte bent a dolgát, azt követően kész volt visszabújni a takaró alá és tovább aludni…

Már akkor tudta, hogy ebből a tervből nem lesz semmi, mikor Sam magas figurája köszöntötte őt a fürdőt elhagyva.

A fenébe. Pont, mikor végre nincsenek rémálmai.

   - Rendben, elmondanád mégis mit keresünk itt reggel 5:30-kor?- tudakolta Dean az Impalának támaszkodva, egyik kezében gőzölgő kávéval.

Jelenleg Zack háza mögött parkoltak, ahová Sam rángatta vissza őket rögtön azután, hogy a nap felkelt. A srác valami csoda folytán egyáltalán nem volt fáradt, ellentétben két társával.

Jayne közvetlenül Dean mellett ácsorogva dőlt neki az autónak. Kezeit a dzsekije zsebébe süllyesztette, vállai leszegve, szemeivel álmosan pislogott. Feje nemsokára elnehezedett, mire gondolkodás nélkül, hosszasan ásítva ráhajtotta a Winchester vállára.

Nem is volt olyan kényelmetlen.

Dean lepillantott rá, s mosolyra húzta ajkát. Szabad karját lazán a dereka köré fonta, ezzel biztosítva, hogy nem esik össze a fáradtságtól.

Ehhez egészen hozzá tudna szokni.

   - Rájöttem valamire- kezdett bele Sam, fel-alá járkálva az utcán – A videón látszik, amint a gyilkos bemegy a házba, de ki már nem jött.

   - Vagyis a hátsó ajtón távozott?- tippelt a bátyja, mielőtt nagyot kortyolt a poharából. Maga elé meredve valamin vacillált egy darabig, végül ismét lenézve a szőkére felé nyújtotta az italt. – Tessék. Neked nagyobb szükséged van rá, mint nekem.

A Hanniger kissé megemelte fejét a válláról, hogy tekintetét az övébe fúrja. Azok a zöld íriszek még világosabbnak hatottak a kora reggeli napfényben. Megesküdött volna rá, hogy a szíve kihagyott egy ütemet.

Térj észhez.

   - Nem muszáj nekem adnod…- ellenkezett halkan.

Dean mindössze közelebb tartotta a poharat.

   - Csak vedd el- noszogatta. Halványan elmosolyodva felvonta egyik szemöldökét. – Béke?

Jayne fáradtan viszonozta a gesztust, közben megfogta a papírpoharat.

   - Béke- bólintott aprót, ignorálva az érzést, amit ujjaik találkozása ébresztett benne – Köszi.

   - Nincs mit- zárta le ennyivel.

A lány nem habozott beleinni a kávéba, ami torkán végigfolyva némi melegséggel szolgált a reggeli hideg ellen. Jóízűen kortyolgatta, mígnem lassacskán felébredt tőle.

Deannek igaza volt. Tényleg nagy szüksége volt rá.

   - Pontosan- helyeselt az öcs – Szóval lennie kéne egy követhető nyomnak. Egy nyomnak, ami nem érdekelte a zsarukat.

   - Mert úgy hiszik a gyilkos nem is lépett le- fejezte be Dean – A barátotokat bent kapták el. De továbbra sem értem mit csinálunk itt ilyen korán.

Nem adva választ bátyja kérdésére, Sam folytatta a környék pásztázását. Ennek köszönhetően szúrta ki a vérfoltokat egy közeli telefonoszlopon.

   - Ez vér- vizsgálta meg közelebbről – Valaki errefelé jött.

A társai otthagyták a kocsit és követték őt az oszlophoz.

   - Igen, de a nyom itt véget ér- állapította meg Dean – Nem látok több vért.

Az úton szirénázva végig száguldó mentőautó rögtön felkeltette a figyelmüket. Egymásra nézve elég volt egyetlen másodperc ahhoz, hogy döntést hozzanak, majd rohantak vissza az Impalához, hogy utána járjanak a dolognak.

Egy háznál kötöttek ki nem messze Zack-étől, ahol már javában gyülekeztek az emberek. Valakit éppen letartóztattak, egy nőt pedig mentősök kísértek ki az ajtón. Az egyik szomszédot leszólítva kiderítették, hogy a férfi megpróbálta megölni a feleségét, ám időben elkapták. Az arra lakókat sokkolta a hír, ugyanis elmondásuk szerint a fickó mindig rendes volt és nem jelentett veszélyt senkire sem.

Erősen hasonlított Zack ügyére.

A csapat ezután szétvált; Dean elment körbekérdezni, míg Sam és Jayne a ház mögötti kukákat fésülte át esetleges bizonyítékért. Mikor nem találtak semmit, visszasétáltak az előkertbe.

   - Emlékeztek mikor azt mondtam ez nem a mi problémánk?- fékezett le előttük Dean, kezek a dzsekije zsebében – Nos, mégis az.

   - Nem megmondtam?- vigyorgott Jayne elégedetten, karok összefonva a mellkasán, egyúttal összébb húzva a dzsekijét. – Legközelebb talán hallgathatnál rám.

   - Úgy lesz- forgatta meg a szemét, nem akarván kirobbantani még egy veszekedést.

   - Mit derítettél ki?- faggatta Sam.

   - Most beszéltem a járőrrel, aki az első volt a helyszínen. Azt mondta, hogy a fickó, Alex, elvileg egy üzleti útról tartott hazafelé, mikor a feleségét megtámadták.

   - Vagyis két helyen volt egyszerre.

   - Pontosan- biccentett – Aztán meglátta saját magát a házban, a rendőrök meg azt hiszik megőrült.

   - Két sötét hasonmás emberek szeretteit támadja meg ugyanazzal a módszerrel- összegezte a szőke, enyhén ráncolva a homlokát – Mi van, ha ugyanaz a valami csinálja?

   - Mondjuk egy alakváltó?- tippelt az idősebb – Azok bárkik és bármik lehetnek.

   - Minden kultúrának megvan a maga története az alakváltókról- mondta az ifjabb – Legendák olyan lényekről, amik át tudnak változni más emberekké, vagy akár állatokká.

   - Például a bőrváltók és vérfarkasok.

   - Mind a két eset ugyanabban a háztömbben történt- mérte fel az utcát Jayne – Egy alakváltó kószál a szomszédságban.

   - Ezek a lények tudnak repülni?- kérdezte Sam.

   - Nem- rázta a fejét Dean – Miért?

   - Itt is ugyanaz a vérnyom volt a ház mögött, mint Zack-nél. De aztán hirtelen véget ért. Mintha a lény egyszerűen eltűnt volna.

Jayne összepréselt ajkakkal lesütötte a tekintetét, gondolkodva a lehetőségeken.

Az utcán nem menekülhetett, repülni nem tud. Akkor viszont…

   - Van még egy út- törte meg a csendet, miután észrevett valamit – Lefelé.

A testvérek követték a pillantását, így lelve rá a tőlük pár lépésnyire lévő csatornafedélre.

Tudták mi következik. És egy cseppet sem örültek neki.

Egymás után lemásztak a sötét lyukba, Jayne elsőként. Leérve előhalászta a zseblámpáját és bekapcsolta, várva a Winchesterekre. Amint megérezte az erős bűzt, ösztönösen befogta az orrát és visszafojtott egy fintorgást.

Határozottan a legundorítóbb hely, ahol valaha járt.

   - Lefogadom, hogy ez végigfut Zack háza mögött is- indult el Sam, vezetve a sort – Az alakváltó használhatja a csatornarendszert a közlekedésre.

   - Ezt nézzétek- lassított le Dean, mikor megakadt valamin a szeme.

A földön egy kisebb kupacnyi véres bőrcafat hevert.

Jayne a száját befogva nagyot nyelt és elfordította a fejét.

De jó, hogy nem ettem reggelit.

   - Az áldozatoktól van?- hunyorgott Sam, inkább nem közelítve meg jobban.

   - Támadt egy beteg ötletem- guggolt le Dean, előkotorva a zsebkését, amivel felszedett némi bőrt – Mi van, ha az alakváltó minden átváltozásnál levedli a bőrét? Mint egy kígyó.

   - Na jó, ez tényleg beteg- grimaszolt a Hanniger – Tűnjünk el innen.

Megborzongott, miután kihúzta magát a lejáratból, majd kezeit a nadrágjába törölve sebesen az Impalához masírozott. Sam és Dean követte, utóbbi pedig egyből kinyitotta a csomagtartót.

   - Nos, egy dolgot biztosan megtanultam apától- töltötte meg a fegyverét lőszerrel – Nem számít milyen fajta alakváltó, mindegyiket egyféleképpen lehet megölni.

   - Ezüstgolyó a szívbe- fejezte be a lány bólintva, s lemásolta a cselekedetét.

   - Ahogy mondod.

Sam mobilja megcsörrent, mire a srác arrébb sétált, hogy fogadja a hívást.

Jayne a csomagtartónak dőlve babrált a pisztolyával. Olyannyira elmerült benne, hogy még az időközben rátapadó zöld szempárt sem érezte meg.

   - Talán nem ártana, ha ezt most kihagynád- szólalt meg Dean halkan.

Ettől nyomban felé kapta a fejét.

   - Mi? Miért?- értetlenkedett.

   - Fáradt vagy, emiatt nem tudsz koncentrálni- magyarázta – Csak nem akarom, hogy megsérülj.

   - Kedves, hogy aggódsz- biccentett – De felesleges. Jól vagyok. Éber és fókuszált.

   - Egész biztos?- vonta fel a szemöldökét – Hány órát aludtál?

   - Nem számít- nézett előre, szuggerálva a szomszédos ház falát – Amúgy is tudod a választ.

   - Igen, tudom- értett egyet – Éppen ezért aggódom.

   - Ne tedd- rázta a fejét – Nincs miért.

   - Folyton ezt mondod- sóhajtott gondterhelten – De mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

   - Nem ejthetnénk a témát?- kérte fáradtan – Kezdem unni.

   - Jayne, én csak segíteni szeretnék…

   - Nem szorulok rá- szögezte le, talán harsányabban, mint kellett volna.

Dean hitetlenül megcsóválta a fejét, s igyekezett elrejteni a megbántottságot a hangjából.

   - Akkor nyilván a semmi miatt zokogtál aznap este a fürdőben.

Jayne állkapcsa megfeszült. Pisztolyát a nadrágja derekába dugva azon volt, hogy odasétáljon Sam-hez, azonban az említett megelőzte ebben.

   - Rebecca volt az- közölte egy sóhajjal – Rájött, hogy nem vagy zsaru és nem akarja többé a segítségünket.

Remek. Ez a nap egyre jobb lesz.

   - Utálom ezt mondani, de éppen erről beszéltem- csukta le a csomagtartót Dean – Hazudsz a barátaidnak, mert ha ismernék a valódi énedet kiakadnának. Egyszerűbb lenne, ha…

   - Ha olyan lennék, mint te- motyogta.

   - Hé, ha tetszik, ha nem, mi nem vagyunk olyanok, mint más emberek. De mondok neked valamit. Ez a munka…- átadott neki egy ezüstgolyókkal töltött fegyvert -…is járhat jutalommal.

Jayne szemei akaratlanul is átvándoroltak rá a szemközti falról. Elmerengve fürkészte az arcát, miközben újra és újra lejátszotta az előbbi szavait.

„Hazudsz a barátaidnak, mert ha ismernék a valódi énedet kiakadnának.”

Ez a mondat nem kicsit elgondolkodtatta.

Vajon Dean azért tartja mindig magában, ami nyomasztja, mert attól fél, hogy kiakasztaná őt és Sam-et? Vajon azért viselkedik úgy, ahogy, mert tart attól, hogy megmutassa másoknak az igazi énjét? Tényleg azt hiszi, hogy akkor nem kedvelnék?

A felismeréstől elöntötte a szomorúság és bűntudat keveréke.

Nem kellett volna olyan durván bánnom vele.

Sam ezalatt megfordult és visszament a csatornafedélhez. Dean ugyanerre készült, csakhogy ekkor a lány megragadta a csuklóját és visszatartotta.

   - Várj.

   - Mi az?- pillantott le a kezére futólag.

Jayne megállt előtte és szemkontaktust vett fel. Tudta, hogy nincs sok ideje erre, ezért rövidre kellett fognia. Lejjebb csúsztatva kezét összefonta az ujjaikat, s adott nekik egy óvatos szorítást.

   - Én bírom az igazi énedet- jelentette ki mindenféle habozás nélkül.

Dean mindössze meglepetten pislogott. Egyáltalán nem számított ilyesmire, plusz azelőtt senkitől nem is hallott ehhez hasonlót, úgyhogy gőze sem volt hogyan reagáljon. Egyetlen dologban azonban biztos volt: jólestek a szavai. Különös melegséggel árasztották el, amit eddig szintén nem tapasztalt.

Jayne valahogy mindig ezt érte el nála.

A szíve kishíján kihagyott egy ütemet, mikor a szőke közelebb hajolva ajkait az arcához érintette. Csupán egy másodperc volt az egész, mégis bizsergést váltott ki belőle. Lehunyta a szemét, de mire kinyitotta, a lány már sietett, hogy felzárkózzon Sam-hez.

   - Dean!

Öccse hangjára kizökkent, megrázta a fejét és szedte a lábát, hogy utolérje őket.

A vadászok ismét lemásztak a csatornába, fegyverek készenlétben. Zseblámpákkal világítva járták be a hosszú alagutakat, érzékek kiélezve mindenre, ami gyanús lehet.

   - Szerintem közel vagyunk a búvóhelyéhez- jegyezte meg Sam percek múltán.

   - Ezt miből gondolod?- kérdezte Jayne, szigorúan előre nézve.

   - Mert ott egy újabb hányinger keltő kupac a fejed mellett.

Oldalra kapta a fejét, de menten azt kívánta bár ne tette volna. Az a cucc közelről még undorítóbb volt. A szaga is megcsapta, amitől majdnem elkezdett öklendezni.

   - A rohadt életbe- ugrott odébb, minél távolabb a csőről lógó cafatoktól. Szabad kezét előbb a szájához kapta, aztán vállon csapta vele az ifjabb testvért. – Le fogom nyomni azt a szart a torkodon.

   - Ahhoz előbb meg kell fognod- nevetett fel tovább sétálva.

Jayne arca grimaszba torzult, amint belegondolt, testén borzongás futott végig.

   - Ki van zárva- azzal spurizott a Winchester után.

Folytatták a keresést, mígnem ráleltek néhány szétszórt ruhára a földön.

   - Úgy tűnik már itt él egy ideje- világított oda Dean.

   - Ki tudja hány gyilkosságot úszott már meg?- ötletelt hangosan Sam.

Jayne tompán érzékelte a mozgást a hátuk mögött, ami arra késztette, hogy megforduljon. Milyen jól tette, ugyanis ennek hála kiszúrta a sötét alakot, aki éppen támadni akart.

   - Dean!- kiáltott fel figyelmeztetésként.

A báty villámgyorsan megperdült, ám nem kerülhette el a fickó jobbhorgát. Akkora erőt vitt bele, hogy nekiesett a falnak és beverte a vállát egy csőbe. Felszisszenve csúszott a földre, mialatt Sam és Jayne pisztolyt rántva rálőtt az addigra nagyban menekülő alakváltóra.

Persze amilyen szerencséjük van, nem találták el.

   - A francba!- engedte le a fegyvert Jayne, mielőtt leguggolt sérült társa mellett – Hé. Jól vagy?

   - Ja, kutya bajom- legyintett, elfogadva a segítségét a felkeléshez – Kapjuk el a rohadékot!

Mindhárman rohantak abba az irányba, amerre a lény is, viszont nem sikerült elkapniuk. Ellenben eljutottak egy másik feljáróhoz, ami azt jelentette, hogy az alakváltó kint volt a nyílt utcán.

Csodás.

   - Váljunk szét- javasolta Sam a felszínre érve.

   - Rendben- bólintott Jayne, zsebre vágva a kezeit – Találkozunk a kocsinál.

   - Rendben.

Már beesteledett, ami egyszerre volt előny és hátrány is számukra. Előny, mert kevésbé voltak feltűnőek a fegyvereikkel; hátrány, mert így az alakváltó könnyebben el tudott bújni előlük.

Jayne elvegyült az utcát ellepő tömegben, érzékei kiélezve a keresendő személyre. Igyekezett minél gyanútlanabbul nézelődni, nehogy véletlenül pont a lény figyelmét vonja magára. Egyre nőtt benne az idegesség minden egyes eltelt perccel. Még az útjába eső zsákutcákat is csekkolta, de rendre üres kézzel állt tovább.

Ez nem igaz. Mégis merre lehet? Nem nyelhette el a föld.

Visszament volna a csatornába? Talán Sam vagy Dean el tudta kapni.

Irány vissza a kocsihoz.

Fáradtan és éhesen fordult be a ház mögé, ahol az Impalát hagyták. Alig várta, hogy egyen valamit és végre ledőljön; még az sem érdekelte, ha rémálma lesz, csak aludni akart.

Kissé meglepődött, mikor a kettő helyett egy Winchester fogadta.

   - Hé- szólalt meg néhány méternyire tőle – Sam merre van?

   - Elment kaját szerezni- felelte Dean az autónak dőlve, kezek a farmerja zsebében – Egyikünk sem evett valami sokat ma. Gondolta ránk fér.

   - Hát, nem tévedett- lassított le a járműhöz érve – Éhen halok- megtorpant előtte, arcán kíváncsiság – Megtaláltad?

   - Nem- csóválta a fejét – A mocsok piszok jó a bújócskában.

   - Jobban ismeri a várost, mint mi- mondta a környéket pásztázva – Plusz lehet, hogy megint külsőt váltott.

   - Meglehet- biccentett – Bár akkor nagy az esélye, hogy sosem kapjuk el.

   - Valahogy meg kell oldanunk- sóhajtott fel – Megígértük Rebecca-nak, hogy segítünk. Még akkor is, ha ő már nem akarja.

   - Ne aggódj- nyugtatta – Meg fogjuk oldani. Mindig megoldjuk.

   - Igen- bólintott bizakodón – Mi mindig megoldjuk. Most is így lesz.

   - Ez a beszéd- mosolyodott el – Sam visszajön a kajával, eszünk, aztán folytatjuk a keresést. Reggelre meglesz a rohadék.

   - Remélem- túrt a hajába leverten.

Rövid csend következett, amit végül Dean tört meg:

   - Addig is… Miért nem beszélünk arról, amit korábban mondtál?

   - Mit mondtam?- ráncolta a homlokát.

   - Tudod, hogy bírod az igazi énemet- emlékeztette – Be kell valljam nem számítottam rá.

   - Nos uh…- szegte le a fejét zavartan – Csak gondoltam jólesne hallani. Hogy tudd, nincs veled semmi baj. Nem kell rejtőzködnöd.

   - Kösz, Jayne- motyogta – Ez sokat jelent.

Felpillantva halványan elmosolyodott.

   - Nincs mit. Ajánlom, hogy tartsd észben.

   - Úgy lesz- viszonozta a mosolyt, ami hamarosan vigyorrá nőtte ki magát – Szóval bírsz engem?

   - Uh- nevetett fel a hirtelen témaváltástól – Nos…- hebegett össze-vissza, érezve a felforrósodott arcát – Igen. Úgy értem…

Nem volt esélye befejezni, mivel a következő másodpercben Dean előre hajolva száját határozottan az övéhez nyomta, ezzel beléfojtva a szót. Két kezével közrefogta az arcát, hüvelykujjai gyengéden simogatták a bőrét. Óvatos volt, mintha attól félt volna, hogy el fog húzódni.

Jayne-t annyira váratlanul érte a mozdulat, hogy majdnem elfelejtett levegőt venni. Ideiglenesen ledermedt, viszont most sokkal gyorsabban reagált, mint a repülőn. Ahelyett, hogy ellökte volna, inkább megragadta a dzsekije gallérját és visszacsókolta. Talán megőrült, vagy a hormonok tehettek róla, de akkor és ott mindennél jobban meg akarta csókolni. Nem feledkezett meg a legutóbbiról sem, ez azonban százszor jobb volt annál. Jóval több érzelmet tartalmazott.

Tudomásul véve, hogy zöld utat kapott, Dean feltekerte az intenzitást. Ajkai enyhén szétnyíltak, nyelve bejutásért könyörgött. Nem kellett rá sokat várnia, onnantól pedig nem volt megállás.

Jayne egyszercsak megérezte kezeit a derekán, azután meg már az autó oldalához préselődött a háta. Meglepett nyögést hallatott, ám véletlenül sem szakította volna meg a csókot. Teljesen belefeledkezve fonta karjait a vadász nyaka köré, hogy még közelebb húzza magához, mígnem a távolság nullára csökkent kettejük között.

Szívverése szaporára kapcsolt, a józan esze kirepült az ablakon. Nem érdekelte őt semmi más Dean száján kívül, ami az övétől elszakadva csókokat hintett az álla vonalára, majd lefelé haladt a nyakán. Jayne felsóhajtva oldalra mozdította a fejét, ujjai beletúrtak a Winchester hajába.

Ez hamar eszkalálódott.

   - A francba, Jaynie- morogta két csók között – Megőrjítesz.

Jaynie.

Jaynie-nek hívta. Már hetek óta nem használta ezt a becenevet. Épp azért találta ki a Jay-t, mert megkérte, hogy ne hívja Jaynie-nek.

De akkor most miért…?

Ez az aprócska részlet hajszálhíján elsiklott a tudata felett. Valahogyan áttört az agyára ereszkedett, vágy keltette ködön, s amint sikerült feldolgoznia, teste újfent ledermedt.

Ez nem Dean.

Hanem az alakváltó.

A rohadt életbe. Hogy lehetett ilyen vak? Mi a fene ütött belé?

Te jó ég. Mit művelhetett Sammel és Deannel?

Szemei kinyíltak, minden porcikáját pánik öntötte el. Kapkodva vette a levegőt és igyekezett kitisztítani a fejét, miközben enyhén remegő kezeit a srác mellkasára csúsztatta.

   - Elég- nyögte ki erőtlenül, azonban a másik fél meg sem hallotta. Állkapcsát megfeszítve nagy levegőt vett, azután minden energiáját összeszedve ellökte magától. – Szállj le rólam!

„Dean” meghökkenten hátratántorodott, arcán színtiszta értetlenség, amint őt vizslatta.

   - Mi a baj, Jayne?- tárta szét a karját – Azt hittem ezt…

   - Pofa be!- kiáltotta remegő hangon, kezei ökölbe szorítva – Elég volt a játékból.

   - Nem tudom miről beszélsz- ingatta a fejét, játszva az ártatlant – Jayne, szerintem…

   - Most már abbahagyhatod- vágott a szavába – Tudom, hogy nem Dean vagy.

   - Ezt meg honnan…

   - Az igazi Dean már nem hív engem Jaynie-nek- közölte ridegen – Szépen lebuktattad saját magadat.

   - Jayne…- próbált javítani a helyzeten, ám lassan belátta, hogy a terve befuccsolt. Hitetlenül felnevetve a hajába túrt, kifejezése elkomorodott. – Te tényleg szeretsz fennakadni a részleteken. Sejthettem volna, hogy veled nem lesz olyan egyszerű, mint a másik kettővel. Te okosabb vagy náluk.

   - A hízelgéssel nem mész semmire- jelentette ki – Hol vannak? Mit csináltál velük?

   - Ne aggódj miattuk- tett felé egy lépést.

   - Maradj ott!- rántott rá pisztolyt a szőke – Ki vele hol vannak?!

   - Úgysem fogsz lelőni- rázta a fejét egy magabiztos mosollyal.

   - Dehogynem- biztosította ki a fegyvert – Megteszem.

   - Édesem- araszolt közelebb – Mindketten tudjuk, hogy nem tudnál bántani engem.

   - Te nem Dean vagy- szűrte ki összeszorított fogak közt – Csak úgy nézel ki, mint ő.

   - Akkor rajta- állt meg előtte leeresztett kezekkel. A pisztoly csöve a mellkasának nyomódott, egyenesen a szíve felett. – Húzd meg a ravaszt. Ölj meg, Jayne. Bizonyítsd, hogy képes vagy rá.

Jayne hezitált. Utálta bevallani, de hezitált. Hiába volt világos, hogy ő nem Dean, akkor sem bírta rávenni magát, hogy megtegye. A keze alig észrevehetően megremegett, állkapcsa és többi izma megfeszült.

Ha most megölöd, akkor nem tudod meg hol van Sam és Dean, tért vissza a józan esze.

De akkor mi legyen?

Tétovázott.

És ez lett a veszte.

„Dean” szája elégedett mosolyra húzódott.

   - Tudtam.

Mindössze egyetlen röpke másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy kikapja a fegyvert a lány kezéből, majd lendületből halántékon üsse vele. Jayne összeesett a földön, viszont még eszméleténél volt.

Nem sokáig.

Az alakváltó lehajolva megragadta a felsője nyakát és megemelte a fejét, végezetül egy jólirányzott jobbhoroggal jóidőre kiütötte. A Hanniger-nek esélye sem volt küzdeni, mielőtt a világ elsötétedett körülötte.

☆

Lüktető fejfájásra ébredt. Valami meleg folyt le az arca baloldalán, csiklandozva a bőrét. A bal arccsontja szintén sajgott. Mintha valaki keményen behúzott volna neki egyet.

Ebből biztosan nem semmi folt lesz.

Megpróbálta odaemelni a kezét, csakhogy valami megakadályozta ebben. Valamiért nem bírta mozdítani a kezét, ahogyan a lábát sem. Emellett valami érdes anyag dörzsölődött a nyakának, a háta pedig valami nedves és hideg dolognak nyomódott.

Hol a fenében volt és mi történt vele?

Lépteket hallott. Valaki leguggolt előtte. Közel volt. Túlságosan közel.

   - Hé- szólalt meg az illető lágyan, majd kezét az arca sértetlen felére simította – Ébresztő, édesem.

Nehézkesen kinyitva a szemeit sűrűn pislogott, hogy hozzászokjon a gyér fényviszonyokhoz. Főként sötétség uralkodott a helyiségben, leszámítva a kevés meggyújtott gyertyát itt-ott szétszórva. Valahol nem messze csendesen csöpögött a víz.

Csatorna?

Az alakváltó rejtekhelye.

Hát persze.

A mocsok őt is elkapta.

A saját fegyveremmel ütött ki, bosszankodott magában. Ki fogom nyírni.

   - Olyan aranyos vagy morcosan- jegyezte meg az arcát cirógatva – Mint egy dühös kiscica.

Miután kitisztult a látása, Jayne végre felfogta ki is guggolt előtte.

   - Dean?- hunyorított, hangja bizonytalan és rekedt.

Mikor ivott utoljára?

   - Nem egészen- villantotta meg ezüstös íriszeit – De közel jártál.

Erre megkísérelte elrántani a fejét, csakhogy a kötél a nyaka körül nem engedte.

Kikötözte egy csőhöz. Most meg itt guggolt előtte alig egy méternyire, kezével az arcán, száján halvány mosollyal.

Még mindig úgy nézett ki, mint Dean. Kezdte összezavarni az agyát. Különösen ebben az állapotban.

Agyrázkódása lenne? Talán.

   - Ne érj hozzám- motyogta, közel sem olyan magabiztosan, mint szerette volna – Hagyj békén.

   - Ne már, Jayne- hajolt kissé közelebb – Olyan jól szórakoztunk. Még nem késő folytatni.

   - Undorító vagy- préselte magát a csőhöz, mintha azáltal távolabb kerülhetett volna tőle.

Semmi értelme.

   - Akkor még nem gondoltad ezt, mikor azt hitted Dean vagyok- szája immár közvetlenül a füle mellett volt – Kifejezetten élvezted, nem igaz?- suttogta – Akartad, hogy megtörténjen. Mert vonzódsz hozzám.

   - Ez nem igaz- ellenkezett, ignorálva a gerincén végig futó bizsergést, amit a bőrét érő meleg lehelete váltott ki – Én nem vonzódom hozzád.

   - Ugyan már- orra hegyével finoman végig szántott a nyakán – Nyugodtan bevallhatod, Jayne. Nincs ezen mit szégyellni.

   - Elég- meredt a szemközti falra, izmai megfeszítve. Szíve vadul kalapált a mellkasában, s csupán remélhette, hogy ez nem tűnt fel a lénynek.

Hogy a fenébe fogok kiszabadulni innen?

   - Nekem is bejössz- folytatta a mormogást, közben másik keze megpihent a combján – Nagyon.

Ne hallgass rá. Ez nem Dean.

Koncentrálj.

   - Te nem Dean vagy- sziszegte kimérten.

Az alakváltó keze feljebb siklott a combján.

   - De neki engednéd, hogy így megérintsen. Igazam van?

Nem.

Ne dőlj be neki.

   - Mihelyst kiszabadulok innen, szétrúgom a seggedet- mondta hangosan, visszanyerve a határozottságát – Ezt megígérhetem.

„Dean” jóízűen felnevetett, majd hátra húzódott, hogy a szemébe nézhessen.

   - Tüzes csaj vagy- vigyorgott – Már értem miért kedvel téged.

   - Túl sokat beszélsz- morogta – Biztosan a rengeteg egyedüllét eredménye.

Elkomorodott. Ujjai arcáról átcsúsztak az állára és megszorították.

Jayne felszisszent.

   - De nem ez az egyetlen, amit irántad érez- ingatta a fejét – Akarod tudni valójában mit gondol rólad? Huh? Azt, hogy gyáva vagy. Nem nézel szembe a gondjaiddal, helyette elnyomod őket és úgy teszel, mintha minden rendben lenne. Az agyára mész a folytonos elzárkózással. Tudod mennyire idegesítő, hogy nem engeded őt közel, nem hagyod, hogy segítsen? Régen persze nem így volt. Akkoriban mindent elmondtatok egymásnak. Most viszont kizártad őt. És ezt utálja. Téged utál ezért.

   - Hazudsz- tagadta – Egy szavadat sem hiszem el.

   - Édesem- mosolygott keserűen – Belelátok Dean fejébe. Tudom mit gondol és érez. És mélyen legbelül… te is tudod, hogy az igazat mondom.

   - Kapd be, te rohadt szörnyeteg- rántott egyet a kötelékein dühösen – Hol vannak a barátaim?

   - Már nem sokáig fogod érdekelni őt- mondta – Csak egy újabb teher vagy, amit neki kell cipelnie. Még egy ember, akiért felelős. A háta közepére sem kíván téged. Csak azért hagyja, hogy maradj, mert abban reménykedik, hogy megdughat. Semmi több.

   - Fogd be- szólt rá erélyesen – Fogd be, vagy esküszöm…

Az állán lévő fogást használva az alakváltó nekivágta a fejét a mögötte lévő csőnek, mire a szőke fájdalmasan felnyögött. Szemeit szorosan behunyta, amint az éles fájdalom a koponyájába hasított és szétterjedt, még rosszabbá téve az addigi állapotát.

Mintha egy harangot kongattak volna a fejében újra és újra. Kibírhatatlan volt.

Egyre valószínűbb az agyrázkódás gyanúja.

   - Befejeztem veled- tápászkodott fel a hasonmás, azt követően arrébb sétált. Tőle balra nem messze lekevert egyet valakinek, aki éppen magához tért az ájultságból. – Ébresztő öcskös!

Elfojtott nyögés, aztán:

   - Hol vannak? Hol van Dean és Jayne?

Sam.

   - Sam?- kérdezte gyengén, szeme továbbra is csukva – Te vagy az?

   - Jayne?- kapta a forrás irányába a fejét – Jól vagy?

   - Hát, voltam már jobban- igyekezett a légzésére koncentrálni. Kezei dolgoztak a kötél kioldásán, ám egyelőre nem járt sikerrel. A feje zúgott, mintha fel akart volna robbanni. – És te?

   - Megvagyok- biztosította. Aggodalom árasztotta el, mikor kiszúrta a sérüléseit. Ez ösztönözte arra, hogy tovább rángassa a béklyóit. – Hol van a bátyám?

   - Nem miatta aggódnék- válaszolta a fickó – Hanem miattad.

   - Hol van?- tudakolta.

   - Nem akarod tudni- nevetett fel – Esküszöm, minél többet tanulok rólad és a családodról… Azt hittem én jövök rossz háttérből.

   - Hogy érted azt, hogy tanulsz?

„Dean” fájdalmasan felszisszenve megragadta a fejét. Pár másodpercig grimaszolt, utána megint ellazult.

   - Nem kevés problémája van veled- pillantott Sam-re – Te elmehettél egyetemre, neki otthon kellett maradnia. Mármint nekem kellett otthon maradnom. Apával. Szerinted nekem nem voltak álmaim? De apának szüksége volt rám. Te hol a francban voltál?

   - Hol van a bátyám?- kérdezgette makacsul.

Az alakváltó lehajolt hozzá.

   - Én vagyok a bátyád- jelentette ki – Tudod mélyen legbelül, én csak féltékeny vagyok. Vannak barátaid. Jó életed lehet. De én? Én tudom, hogy különc vagyok. És előbb-utóbb mindenki el fog hagyni.

Jayne szíve akaratlanul is belesajdult a hallottakba.

Dean tényleg ezt gondolja magáról?

   - Miről beszélsz?- értetlenkedett Sam.

   - Te leléptél. A francba is, megtettem mindent, amit apa kért, de ő is elhagyott. Semmi magyarázat, csak felszívódott. Rám hagyta a szánalmas kisöcsémet. De ez az élet? Jár némi előnnyel- nevetve felegyenesedett – Rendes emberekkel találkozom. Mint a kicsi Becky. Tudod, Dean megdugná, ha lenne rá esélye. Lássuk mi történik.

Még egyszer utoljára végig nézett rajtuk, aztán már el is tűnt. A léptei egy darabig tompán visszhangoztak a földalatti járatban, végül teljesen elhaltak.

Elment.

Biztonságban vagy.

Egyelőre.

   - Ki kell jutnunk innen- szólalt meg Sam eltökélten. Rögtön elkezdte keresgélni a nála lévő zsebkést, csakhogy sehogy sem tudta elérni. – A fenébe- nyögött fel frusztráltan.

   - Ajánlom, hogy ez te legyél Sam, nem pedig az a torzszülött- hallatszott valahonnan a hátuk mögül.

Sam felnevetett.

   - Igen, én vagyok az- fordította a forrás felé a fejét, már amennyire a nyaka körüli kötél engedte – Rebecca-hoz ment a te arcodat viselve.

   - Hát, nem ostoba. A jóképű testvért választotta.

Jayne normálesetben nevetett volna ezen; most viszont túlságosan az események hatása alatt volt. Fáradt volt, szomjas és éhes, emellett sérült és hasogatott a feje.

Az érzelmi zavarodottságról meg már ne is beszéljünk.

   - Igen, éppen ez az- ráncolta a homlokát Sam – Nemcsak úgy nézett ki, mint te, hanem ő volt te. Vagy legalábbis kezdett olyan lenni, mint te.

   - Ezt meg hogy érted?

   - Nem tudom. Olyan volt, mintha letöltené a gondolataidat és az emlékeidet.

   - Mint az elmelink a Star Trekben?

   - Aha, valami olyasmi- feszegette tovább a köteleit – Talán ezért nem ölt még meg minket.

   - Talán életben kell tartania a mentális kapcsolat miatt- ötletelt hangosan. Végre valahára kiverekedte magát az összes kötélből, majd odasietett hozzájuk. Elsőként Jayne mellett guggolt le, akinek állapotától menten aggodalom ült ki az arcára. – Hé- érintette az ujjait óvatosan a halántékán húzódó vágáshoz – Jól elintézett téged.

Jayne összeszorított szájjal hümmögött egy sort, közben akaratlanul is elmozdította tőle a fejét.

Tudta, hogy ő volt az igazi Dean. Az alakváltó elvette a dzsekijét és az ingét, hogy hitelesebb legyen. Haja összekócolódott, arcát és megmaradt ruháit némi kosz borította. Elég volt egy másodpercre a szemébe nézni, hogy tudja, tényleg ő az. A zöld íriszekből tükröződő aggodalom (illetve most már bűntudat) mindent elárult.

Mégis, a lénytől hallottak nem hagyták nyugodni. Különösen a mondandója második fele. Egy része biztos volt abban, hogy nem igaz, viszont a másik…

Nem lesz egyszerű elfelejteni.

   - El tudsz oldozni?- kérdezte halkan, mereven bámulva a cipője orrát.

Dean bólintott, emlékeztetve magát a helyzet sürgősségére.

   - Persze- azzal átirányította a kezét a nyakát átölelő kötélhez és nekifogott az eloldozásnak. Közben igyekezett nem hozzáérni, gondolván most nem lett volna túlzottan oda a fizikai kontaktusért. – Egyébként hogy sikerült elkapnia?

Jayne állkapcsa megfeszült.

   - Hirtelen támadt- mondta tömören – Nem volt esélyem védekezni.

   - A legjobbakkal is megesik- mosolygott halványan, megpróbálva oldani a hangulatot. Végzett a nyakán lévő kötéllel, amit követett a csuklóit összefogó. – A kocsinál ellátom azt a vágást.

   - Oké- motyogta.

Utálta azt, ahogyan reagált. Utálta, hogy milyen rideg volt vele. Folyamatosan mondogatta magának, hogy ő az igazi Dean, aki soha nem mondana neki ilyesmit, vagy gondolna ehhez hasonló dolgokat róla.

Ennek ellenére a szavak az ő hangján visszhangoztak az elméjében, zavartságot keltve benne.

El kell őket felejtenem.

A kezéről és lábáról már könnyebb volt leszedni a köteleket. Mikor teljesen kiszabadult, habozás nélkül felpattant a földről… és majdnem azonnal vissza is zuhant. A fejsérülés, meg az éhség okozta gyengeség miatt elvesztette az egyensúlyát, s kishíján összeesett. Egyedül Dean gyors reflexei miatt úszta meg. A vadász egykézzel elkapta a derekánál, míg a másikkal megfogta a vállát, hogy stabilizálja.

   - Jól vagy?- kérdezte, miközben aggódva vizslatta.

Jayne nagy levegőt véve bólintott.

   - Igen. Csak reggel óta nem ettem.

   - Szerzünk neked valamit- ígérte a báty – Kibírod még egy kicsit?

   - Aha- támolygott a falhoz, hogy nekidőljön, amíg Dean az öccse béklyóin dolgozott.

   - Siessünk- kelt fel Sam – Már biztosan Rebecca-nál van.

☆

Megkeresték a legközelebbi csatornanyílást és kimásztak rajta. Ekkor szembesültek a problémával: a város egy számukra teljesen idegen részén tartózkodtak. Még este volt, úgyhogy nem sok idő telhetett el, mióta az alakváltó elkapta őket.

Remek. És most mi legyen?

   - Gyerünk- indult kifelé a sikátorból Sam – Találnunk kell egy telefont, hívni a rendőrséget.

   - Whoa, whoa, whoa- fékezte meg őt Dean – Te körözést akarsz kiadni rám?

Az öccse mindössze elnézést kérőn elhúzta a száját.

   - Bocs.

Azzal a csapat sietve járni kezdte az utcát, abban reménykedve, hogy ráakadnak egy telefonfülkére.

Jayne-nek ezúttal kisebb gondot okozott lépést tartani a testvérekkel, ami meglepő, hiszen azelőtt mindig ők loholtak utána. Most viszont jócskán energiahiányban szenvedett, aminek hála csupán kocogni tudott mögöttük, de azt sem sokáig.

Kissé szédült, teste enyhén remegett a kinti hidegben. Gyomra alkalmanként megkordult, jelezve neki, hogy ételre lenne szüksége. Ha mindez nem lett volna elég, rövidesen rájött, hogy elfelejtett görcsoldót pakolni a zsebébe, így a lüktető fejfájás mellett még az is kínozta.

Nőnek lenni igazán szívás néha, gondolta. Különösen ebben a szakmában.

Nagynehezen ugyan, de végül meglett a telefonfülke. Sam felhívta a 911-et és tett egy névtelen bejelentést, majd gyorsan bontotta a vonalat.

Mire ismerős környékre értek, már le is adták a hírt a TV-ben.

   - Egy anonim bejelentés elvezette a rendőröket egy Central West End-i otthonba, ahol a S.W.A.T. egység egy nőt talált megkötözve. A támadója, fehér férfi, nagyjából 24 és 30 év közötti, a házában rejtőzködött.

A vadászok egy elektronikai üzlet előtt ácsorogtak, aminek kirakati tévéjében a műsor ment. Megjelent a képernyőn a Rebecca leírása alapján készített rajz Dean-ről, ám Jayne nem is igazán arra koncentrált. Figyelmét sokkal inkább lekötötte az alsó sarokban feltüntetett dátum.

December 22. Mindjárt karácsony.

Jayne szíve összeszorult a realizációtól. Annyira belefeledkezett a munkába mostanság, hogy meg is feledkezett az ünnepről.

Ez volt az anyukája kedvence, ahogyan az övé is. Viszont mióta meghalt… már nem volt ugyanolyan.

Bárcsak itt lennél.

   - Ember!- méltatlankodott Dean – Ez még csak nem is jó kép.

   - Szerintem elég hiteles- jegyezte meg Sam arrébb sétálva.

Jayne tekintetét elszakítva a monitorról követte.

   - Hé!- sietett utánuk a báty.

   - Azt mondták gyilkossági kísérlet- fordult be az öcs egy sikátorba – Legalább tudjuk…

   - Hogy nem öltem meg- fejezte be.

   - Reggel beugrunk Rebecca-hoz, megnézzük jól van-e.

   - Rendben, de előbb meg akarom találni azt a jóképű rohadékot és szétrúgni a seggét.

   - Nincsenek fegyvereink- torpant meg az ifjabb – Se ezüst töltényünk.

   - Sam, a fickó az én arcomat viselve mászkál a városban, szóval ez most elég személyes- érvelt – Meg akarom találni.

   - Oké- adta meg magát egy sóhajjal – Hol keressük?

   - Hát, kezdhetnénk a csatornával- javasolta.

   - Elvette a pisztolyainkat- emlékeztette – Szereznünk kell valahonnan.

   - A kocsi- szólalt meg Jayne halkan, kezek a dzsekije zsebébe süllyesztve – Lefogadom azzal ment Rebecca-hoz.

   - A hírekben azt mondták futva menekült. Akkor még biztos a házánál parkol.

   - Annak a gondolata, hogy vezette a kocsimat- mérgelődött a fejét rázva.

   - Rendben, nyomás- tért vissza az utcára Sam.

   - Megőrjít.

   - Engedd el.

Nem voltak messze Rebecca házától, viszonylag hamar odaértek. És ahogyan azt sejtették, az Impala ott parkolt az út szélén, csillogva a holdfény alatt.

   - Ó, itt is van- vigyorodott el Dean, megközelítve a járművet – Végre valami jó…

   - Ki ne mondd!- figyelmeztette a szőke, szúrós pillantást vetve az irányába – Ilyenkor mindig történik valami…- torkára fagytak a szavak, mikor felbukkant egy rendőrautó, piros-kék villogó bekapcsolva -…rossz. A rohadt életbe.

Már csak ez hiányzott.

   - A francba- szitkozódott Dean – Húzzunk el innen.

Megkíséreltek elfutni, csakhogy útjukat keresztezte egy újabb kocsi.

Bekerítették őket.

   - Arra- bökött Sam a hozzájuk legközelebbi ház felé – Át a kerítésen. Menjetek. Én feltartom őket.

   - Miről beszélsz?- hőkölt meg – El fognak kapni.

   - Nem tarthatnak bent- csóválta a fejét – Csak menj és rejtőzz el. Vidd magaddal Jayne-t is, nem láthatják meg így. Találkozzunk Rebecca-nál.

   - Várj, Sam…- fogott bele az ellenkezésbe Jayne.

   - Menj vele- ragadta meg a vállát, hogy a megfelelő irányba terelje – Tartsd rajta a szemed. Ne hagyd, hogy lemenjen a csatornába.

   - Te biztos megleszel?- kérdezte hezitálva.

   - Igen, miattam ne aggódj- tolta őt határozottan a bátyja után – Siessetek.

Egy utolsó biccentés, aztán a páros megfordult és a kerítéshez sprintelt. Dean iparkodva átsegítette Jayne-t, majd ő maga is átmászott. A landolást követően rögtön rohantak tovább kéz a kézben, mivel egyikük máskülönben lassabb lett volna, mint a másik.

Elbújtak egy biztos helyen és kivárták, amíg a rendőrök elhajtottak, azt követően visszamerészkedtek az Impalához.

Jayne fáradtan behuppant az anyósülésre, s úgy helyezkedett, hogy a lábai kint legyenek a járműből. Kissé előre görnyedve fejét megtámasztotta a tenyerén, szemeit behunyta. Hallotta Dean-t matatni a csomagtartónál, azután meg a közeledő lépteit.

   - Jólvan Jayne- cövekelt le előtte, kezében egy fertőtlenítővel átitatott rongydarab – Hadd nézzem azt a vágást.

   - Nem vészes- motyogta – Rendben leszek.

   - De elég csúnyán vérzik- ágállt – Legalább hadd tisztítsam ki.

Miután kieresztett egy rövid sóhajt, a lány fejét megemelve felpillantott rá.

   - Oké- ejtette mindkét kezét az ölébe – Essünk túl rajta.

A srác mindössze elmosolyodott és kétujjal az álla alá nyúlt, megtartva a fejét.

   - Ez csípni fog- szólt előre, mielőtt óvatosan a halántékához érintette a rongyot. Az eredmény halk szisszenés és összeszorított állkapocs. – Én szóltam.

   - Ja, kösz- szűrte ki a fogai között – Sokra mentem vele.

   - Jaj, ne nyafogj már- viccelődött – Egy-két percet csak kibírsz.

   - Talán- mormogta lesütött szemmel.

Ezek után csend szállt rájuk. Dean valóban végzett a megígért idő alatt, ráadásként pedig vetett egy pillantást a formálódó sötét foltra a másik fél arccsontján. Valahonnan szerezniük kell rá jeget, de rendben lesz.

   - Kösz- ült be rendesen az ülésre és helyezte magát kényelembe.

   - Semmiség- csukta be az ajtót, majd megkerülve az autót behuppant a kormány mögé. Hátrafordulva kutakodott a földön heverő táskájában, mígnem előhúzott valamit egy diadalittas mosoly kíséretében. – Tessék- nyújtotta felé a becsomagolt szendvicset – Megmaradt múlt éjjelről.

   - Köszi- fogadta el egy halvány mosollyal – Neked biztos nem kell?

   - Edd csak meg. Én megvagyok- eszébe jutott valami, mire beletúrt a kesztyűtartóba – Gondoltam ez is jól jöhet- rakott le mellé egy tablettás dobozt – Tudod a… görcsökre.

Jayne meglepetten pislogott a csomagolásra. Pontosan az volt, amit ő is használni szokott.

Mégis honnan tudta?

   - Ezt meg honnan…?

   - Majdnem két hónapja vagy velünk, Jayne- vágott a szavába – Nem vagyok vak, sem idióta. Észreveszek dolgokat. Például mikor morcosabb vagy az átlagnál, vagy mikor feltankolsz édességgel. Még azt is látom, mikor egy párnát szorítva a hasadhoz alszol el. Sejtettem az okát.

   - És megvetted ezt nekem, mert…?

   - Mert nem akartam, hogy szenvedj- felelte – Plusz kinézem belőled, hogy a táskádban felejtsd, így ez mindig kéznél van. Ha meg elfogy, majd veszek még.

Jayne arcán apránként kiszélesedett a mosoly.

   - Dean, ez…

   - Tudom nem lehet egyszerű 0/24-ben összezárva lenni két sráccal, úgyhogy gondoltam megpróbálok valahogy engesztelni- szabadkozott némi zavartsággal – Nem nagy dolog, de azért…

Jayne gondolkodás nélkül közelebb hajolt és puszit nyomott az arcára, amitől menten elnémult.

   - Köszönöm- suttogta – Rendes volt tőled. És nagyra értékelem. Tényleg.

Dean felé fordította a fejét, realizálva a közöttük lévő lecsökkent távolságot. Nyelt egyet, mikor a tekintete akaratlanul is levándorolt a lány ajkaira. Megnyalta a sajátját, miközben izmait megfeszítve küzdött azért, hogy mozdulatlan maradjon. Nagy levegőt vett, végezetül visszanézett a szemébe és megköszörülte a torkát.

   - Szívesen- mosolyodott el féloldalasan – Bármit azért, hogy ne harapd le a fejem.

   - Ne már- csúszott vissza az anyósülésre, ujjai nekiláttak felbontani a szendvicset – Annyira nem vagyok kibírhatatlan ilyenkor.

   - Szerinted nem- bökött felé – Mert még nem láttad magadat kívülről.

   - Talán gondot okoz elviselni engem?- vonta fel a szemöldökét – Mert ha igen, akkor le is léphetek.

   - Azt már nem- ellenkezett – Nem mész te sehová.

   - És hogy állítanál meg, ha szabad tudnom?- harapott bele az ételbe.

Dean vigyorogva vállat vont.

   - Magamhoz bilincsellek.

Ezt hallva kishíján félrenyelt. Kezét a szájához emelve köhögött egy sort, aztán elkerekedett szemmel meredt rá.

   - Ez most komoly?

   - Aha- vágta rá egyszerűen – Van egy a csomagtartóban.

   - Mégis minek?

   - Találd ki.

Az a rohadt vigyor. Tuti direkt csinálja. Élvezi a kis mocsok.

   - Nagyon romlott elméd van- jegyezte meg. A szélvédőn át bámulta az utcát, közben majszolta a szendvicsét, hogy lekösse magát.

   - De neked bejön- mondta hátradőlve – Te magad mondtad.

   - Mégis mikor…

   - Tegnap reggel, mielőtt lementünk a csatornába- idézte fel – Azt mondtad bírod az igazi énemet. Rémlik?

   - Igen, rémlik- bólintott – Attól még romlott vagy.

   - Hé, vannak szükségleteim…

   - Lehetne, hogy nem beszélünk a szexuális életedről, amíg eszek?- kérte – Nem akarom elveszteni az étvágyam.

   - Jaj, de prűd lettél hirtelen.

   - Én nem vagyok prűd- védekezett – Kikérem magamnak. Ha nagyon tudni akarod, már nem is vagyok szűz.

Ezt meg mi a francért kellett elárulnom? Nem mintha köze lenne hozzá.

   - Oké, túl sok információ- tette fel a kezét meghökkenten.

Erre Jayne tele szájjal elvigyorodott.

   - Na most ki a prűd?- kérdezte.

   - Fogd be és edd a szendvicsed, mielőtt megint félrenyelsz és megfulladsz- forgatta a szemét.

   - De kedves valaki- adta hozzá befejezésként.

Csend borult rájuk, amit egyikük sem szándékozott megtörni. Dean unottan bámészkodott kifelé, Jayne meg a vacsorája után bevett egy tablettát és előszedte a mobilját. Nem sok reményt fűzött a dologhoz, arckifejezése mégis szomorúra váltott, mikor látta, hogy nem kapott választ az apjának hagyott legutóbbi hangüzenetére.

Már megszokhattad volna, gondolta magában, amint csalódottan kikapcsolta és a zsebébe süllyesztette a készüléket. Halkan sóhajtva leszegte a fejét, s elkezdett babrálni anyja eljegyzési gyűrűjével. 16 éves korában kapta meg az apjától, aki a sajátját Wesley-nek adta, ugyanis alig bírt ránézni. Így meg mindkettőjüknek volt egy emléke a szüleikről.

Hacsak Wesley azóta meg nem szabadult az övétől. Nem csodálkozott volna, azok után, ami történt közte és az apjuk között.

Szép kis család, szaladt át az elméjén. Vagy meghaltak, vagy eltűntek. Könnyen meglehet, hogy már csak ő maradt. Az utolsó élő Hanniger. Az örökség egyetlen hordozója.

Cseppet sem nyomasztó.

   - Hé- szólalt meg Dean a semmiből – Minden rendben?

Jayne a mélázásból kiszakadva felé kapta a fejét.

   - Persze. Miért ne lenne?

Mire észbekapott, a báty keze már megpihent az arcán. Teljesen lefagyott, néhány másodpercig még levegőt sem vett.

Most meg mit művel?

   - Mert sírsz- mondta halkan, hüvelykujjával törölgetve a könnyeit.

Tényleg sírt volna? Mióta? Hiszen fel sem tűnt.

   - Nem is vettem észre- préselte ki a szavakat, ignorálva a lágy simogatást a bőrén.

Az aggodalom egyértelmű volt Dean kifejezésében, amint őt fürkészte.

   - Mi a baj?- érdeklődött.

   - Semmiség- intézte el ennyivel.

A Winchester azonban nem adta fel.

   - Te mindig meghallgatsz engem. Most hadd hallgassalak én téged.

   - Dean, tényleg nem…- összepréselt szájjal magába fojtotta a szót. Fejében ekkor újra és újra lejátszódott, amit az alakváltó árult el neki. Deannek rosszul esett, hogy nem volt képes megnyílni előtte. Erről a részről elhitte, hogy igaz volt. Nem akarta, hogy miatta érezzen így, ezért eldöntötte, hogy innentől fogva igyekszik beengedni őt. Ez pedig jó alkalom lehetett a kezdésre. – Apa még mindig nem hívott vissza- közölte egy megadó sóhajjal.

   - Megint hagytál neki hangüzenetet?

   - Igen- bólintott – Azt hittem válaszolni fog, tekintve, hogy…

   - Igen?- kérdezte, mikor másodpercek múltán sem folytatta. Keze nem moccant az arcáról, hüvelykujja néha-néha megsimította a bőrét. Remélte, hogy ezzel megnyugtathatja és segíthet abban, hogy kevésbé érezze magát feszélyezve.

Szerencsére a módszer bevált.

   - Tekintve, hogy mindjárt karácsony- fejezte be a mondatot. Lepillantott a gyűrűre, amit egyszer megtekert az ujja körül. – Az volt anya kedvenc ünnepe. Minden évben együtt díszítettük a házat, meg sütit sütöttünk. Apa folyton viccelődött azon, hogy mennyire komolyan vettük, de titokban ő is élvezte. Ilyenkor olyanok voltunk, mint bármelyik normális család- szünetet tartott és szipogott – De miután anya és Gracie…

   - Senki nem tud Gracie-ről, igaz?

   - Senki- ingatta a fejét – Apa egy vadászismerősének sem mondta el. Azt sem tudják, hogy volt még egy lánya. Neked sem kéne tudni róla, de én elmondtam.

   - És nem fogom tovább adni- ígérte.

   - Tudom- nézett fel rá – Eddig sem tetted.

   - Mert a szavamat adtam- biccentett.

Jayne az arca belsejét harapdálva elpislogta a kicsordulni akaró újabb könnyeket.

   - Ebben az időben mindig jobban hiányoznak- motyogta – Régen együtt volt az egész család, most meg… már nincs is család. Csak én.

   - Nem vagy egyedül- emlékeztette – Sam és én itt vagyunk neked.

   - Tudom- mosolygott halványan – Én csak… Jó lenne tudni, hogy jól vannak. Hogy még élnek.

   - Szerintem biztosan- vigasztalta – Hiszen ők is Hanniger-ek. Nem könnyű tőletek megszabadulni.

Ezen az említett röviden felnevetett.

Volt benne igazság.

   - Kösz, Dean- fújta ki a levegőt megkönnyebbülten – Hogy meghallgattál.

   - Bármikor- viszonozta a mosolyt, aztán lassan elhúzta tőle a kezét – Próbálj meg aludni. Hosszú nap volt.

Jayne csupán bólintott, majd az ajtónak dőlve két karját összefonta a mellkasán és lehunyta a szemét. Dzsekijét becipzárazta, mivel a kocsiban nem volt fűtés, kintről pedig beszivárgott az éjjeli hideg levegő. Nem sokat segített, viszont igyekezett ezt figyelmen kívül hagyni és csakis az alvásra koncentrálni.

Hát, nem egészen sikerült.

   - Biztos nem kapcsolhatjuk be a fűtést?- nyitotta ki a szemét.

   - Ahhoz járatnom kéne a motort, az meg túl hangos lenne- magyarázta – Nagyon fázol?

   - Hát…- húzta el a száját.

   - Bújj ide- tárta ki egyik karját invitálón.

Még csak nem is hezitált.

   - Dean…

   - Ne tiltakozz- csóválta a fejét szigorúan – Csak gyere ide.

Jayne felsóhajtott, ám végül közelebb kúszott hozzá az ülésen. Térdeit felhúzva a mellkasához odakuporodott az idősebb testvér oldalához, ő pedig karjával átölelve a vállát vonta még inkább magához.

Meleg volt; akár egy emberi kemence. Biztos a rengeteg réteg miatt. Mindenesetre kifejezetten kellemesnek találta. Megnyugtatónak és biztonságosnak. Egyáltalán nem olyan volt, mint az alakváltóval.

Fejét a mellkasába fúrta, egyik kezével belekapaszkodott a dzsekije gallérjába. Lehunyva a szemét belélegezte az ismerős illatát, közben az egyenletes légzését hallgatva ellazította izmait.

Meglepően hamar elnyomta az álom.

   - Jó éjt, Jay- puszilta meg a fejét finoman Dean, s szabad kezével gyengéden végigsimított a szőke tincseken.

   - Jó éjt, Dean-o- suttogta félálomban.

Ezután pillanatokon belül elaludtak.

☆

Várható volt, hogy Dean nem lesz képes távol maradni a csatornától. Hiába Sam kérése, az idősebb Winchester nem volt hajlandó tétlenül üldögélni; mindenképp vissza akart menni az alakváltó búvóhelyére. Így hát ébredés után első dolga volt magához venni egy ezüstgolyókkal megtöltött pisztolyt és becélozni a legközelebbi lejáratot. Jayne nem tartotta jó ötletnek, hogy egyedül merészkedjen le, ezért felajánlotta a segítségét… amit Dean természetesen elutasított. Azzal indokolta, hogy biztonságosabb neki a felszínen és elküldte őt, hogy Sammel együtt nézzen be Rebecca-hoz.

Úgyhogy a lány most az egyetemi barátnője otthonának ajtaja előtt ácsorgott, kezek a zsebébe süllyesztve, amint a kopogást követően válaszra várt. Nem tudta Sam megérkezett-e már, s ha igen, mégis mennyit sikerült megbeszélniük, szóval fejben igyekezett valami elfogadható magyarázatot kitalálni a történtekre. Cseppet ideges volt, viszont remélte, hogy lesz esélye megszólalni, mielőtt Rebecca durván az arcába vágja az ajtót.

Épphogy összerakta a mondandóját, mikor kinyílt a bejárat.

   - Jayne- köszöntötte őt némi nehezteléssel a szőke.

Egyik kezét kihúzva a dzsekijéből ügyetlenül intett egyet.

   - Szia Becky- mosolyodott el halványan – Nézd, tudom, hogy valószínűleg látni sem akarsz, de…

   - Hagyd csak- legyintett – Sam már mindent elmondott. És ki tudja miért, de hiszek neki. Bár ez eddig a legőrültebb dolog, amit valaha hallottam.

A Hanniger megkönnyebbülten felnevetett.

   - Szuper. Akkor nem is vesződöm tovább a magyarázkodással.

   - Azért bocsánatot kérhetsz, amiért hazudtál.

   - Ez igaz- biccentett egyetértően – Ne haragudj. Nem volt szép tőlem. Barátok vagyunk és bíznom kellett volna benned, csak… féltem, hogy ki fogsz akadni, ha megtudod az igazat.

   - Ki is akadtam- bólintott – De ha valóban igaz, amit állítotok, akkor csak ti segíthettek Zack-en.

   - És fogunk is- biztosította – Dolgozunk rajta. Beengedsz?

   - Persze- nyitotta szélesebbre az ajtót, hogy beléphessen – Sam a nappaliban van, éppen söröztünk. Kérsz te is?

   - Egyet elfogadok- sétált beljebb, egyenest a nappali felé véve az irányt – Már közel járunk. Dean most is a…

Nem volt lehetősége befejezni a mondatot, ugyanis Rebecca a vállánál megragadva erőteljesen nekitaszította a falnak, amivel rögtön ki is ütötte.

Ó, hogy-hogy nem számított erre?

Nemsokkal később ülőhelyzetben tért magához. Háta a kanapénak dőlt, amint a padlón gubbasztott, csuklói és bokái összekötözve. Feje ismét tompán lüktetett, megnehezítve számára a koncentrációt, mikor megpróbált kiszabadulni.

A francba. Kétszer ütötték ki egyetlen ügy alatt. Ilyen nincs.

Elpuhult volna?

   - Mit fogsz tenni velünk?- hallotta meg Sam-et a jobbján. A szeme sarkából kiszúrta, hogy hozzá hasonlóan megkötözve ült mellette, tekintete a konyha felé irányult.

   - Én nem fogok tenni semmit- dünnyögte, miközben fiókokat húzogatott ki – De Dean igen.

Erre már Jayne is odafordította a fejét. Állkapcsa összeszorult, mikor látta, hogy az alakváltó ismét Dean bőrében tetszelgett.

Na így már nehezebb lesz legyőzni, ismerte be.

   - Soha nem fogják elkapni- jelentette ki Sam, folyamatosan feszegetve a köteleit.

Egyelőre nem ért el vele semmit. Túl szorosak voltak.

   - Ó, nem számít- vizsgálgatott egy kifejezetten éles kést – Élete végéig vadászni fognak rá- lassú tempóban visszasétált a nappaliba, majd leguggolt előttük – Ki lesz az első? Te?- bökött a kés hegyével Sam-re – Vagy te?- csinálta ugyanezt Jayne-el.

   - Tudod mit mondanak- mosolygott gúnyosan utóbbi – Hölgyeké az elsőbbség.

   - Jayne…

   - Ha ragaszkodsz hozzá- egyenesedett fel. Félkézzel ráfogott a lábai körüli kötélre és rántott rajta egyet.

A lány pont jókor reagált és nyomta állát a mellkasához, ennek köszönhetően feje nem érintette a kemény padlót. Nem tiltakozott, hiszen hiábavaló lett volna. Szimplán hagyta, hogy bevonszolja őt a konyhába.

„Dean” ezután behurcolta Sam-et is.

   - Be kell vallanom- fékezett le az italpultnál, hogy töltsön magának egy pohárral – Nem szívesen válok meg ettől a külsőtől. A bátyádnak sok jó tulajdonsága van. Jobban kéne őt értékelned.

Az alkoholt kortyolva odament a biliárdasztalhoz, aminek tetején a testvérek fegyverestáskája pihent. Kicipzározva beletúrt és keresgélt, mígnem előhalászott egy az előzőnél is nagyobb, illetve élesebb kést. Tanulmányozta egy darabig, ám végül csak beleállította az asztal sarkába és keresett tovább.

Jayne és Sam ekkor összenézett. A lány közelebb volt az alakváltóhoz, míg a srác a késhez. Pillanatok alatt döntést hoztak.

Jayne mindkét térdét felhúzta a mellkasához, azután megrúgta „Dean”-t, amennyire csak tudta. A belevitt lendület, plusz a meglepettség hatására a lény a szoba másik végében landolt.

Ezt kihasználva Sam felküzdötte magát a térdére és megszerezve a kést nekilátott elvágni a köteleit. Mire végzett, már „Dean” is újra talpon volt, s ütni kezdte.

Jayne szerencséjére az öcs eldobta a kést, lehetővé téve, hogy eloldozza magát, mialatt a páros tőle nem messze egymással küzdött. Sietett, ahogy csak tudott, ellenben nem volt könnyű dolga. Egyszer sikeresen megvágta a csuklóját, amitől hangosan felszisszent. A penge nem hatolt túl mélyre, vagyis nem kellett komolyabban aggódnia miatta. Amint a kezei szabadok voltak, a lábán lévő már gyerekjáték volt.

Sam a kanapéra zuhant, nyögésének hangja felkeltette Jayne figyelmét. Seperc alatt feltápászkodva felkapott egy biliárdütőt a tartóról, azt követően a nappaliba futva tarkón vágta vele a neki háttal álló alakváltót. Ő haragosan felmordult és készült visszatámadni, csakhogy Sam felpattanva behúzott neki egyet.

Nem voltak sokáig létszámfölényben, mivel „Dean” egyetlen jólirányzott rúgással nekirepítette az ifjabb Winchestert a közeli könyvesszekrénynek. Polcok és vaskos könyvek sorozata zúdult a srácra, aki ezek után eszméletét veszítette.

Már csak ketten maradtak.

A fenébe.

   - Tedd le az ütőt, Jayne- fürkészte óvatosan a nála lévő fegyvert – Mindketten tudjuk, hogy úgysem fogsz bántani.

Az említett határozottan megmarkolta a fából készült rudat, miközben összeszűkült szemmel méregette ellenfelét.

   - Én nem vennék rá mérget.

Azzal lendítette felé a másik végét. „Dean” először leguggolva kikerülte, aztán megragadta és arra használta, hogy magához rántsa a szőkét. Sajnos elengedte, így az ütő a szörnyhöz került, aki menten lesújtott vele. Erősen az oldalába vágta, amitől Jayne nekiesett a biliárdasztalnak. Felnyögve próbálta visszanyerni az egyensúlyát, azonban mire észbekapott, az alakváltó már rávetette magát és leteperte.

Fájdalmasan felkiáltott, mikor a dohányzóasztalra zuhanva annak üveglapja csörömpölve összetört alatta, a szilánkok pedig a hátába fúródtak.

Egy darabig kénytelen lesz az oldalán aludni. Már ha megússza ezt élve.

Kétségbeesés lett úrrá rajta, mikor két kéz fonódott a nyaka köré, s elkezdte fojtogatni. Eszeveszettül rúgdalózott és kalimpált, le akarta őt lökni magáról. Szíve őrülten kalapált a bordái között, amint a túlélési ösztön bekapcsolt. Karmolta és csapkodta a felette tornyosuló alakot, viszont őt ez cseppet sem zavarta. Egyre több nyomást helyezett a légcsövére, közben testével leszorította az övét.

Esélye sem volt.

Mozdulatai lassabbak lettek, végül teljesen abba is maradtak. Fekete foltok táncoltak a látóterében, a tüdeje oxigénért könyörgött. Körülötte apránként elsötétült a világ és eltompultak a hangok. Utoljára belenézett azokba a rideg zöld szemekbe, majd érezte a sajátját lecsukódni.

Ennyi volt. Vége az életének. Egy alakváltó kezei által fog meghalni, aki ráadásul úgy néz ki, mint Dean. A legjobb barátja. Betegesebb nem is lehetne.

Alighogy átengedte magát a hívogató sötétségnek, mikor valaki nagy robajjal berontott a házba.

   - Hé!

A kezek és a ránehezedő súly egyszeriben eltűntek róla, lehetővé téve, hogy végre fellélegezzen. Szemei tágra nyíltak, amint a nyakához kapva szaporán vette a levegőt, szívverése ismét felgyorsult.

Eldördült két lövés, azt követően az alakváltó holtan zuhant a padlóra.

Hál’ Istennek vége van.

   - Sam!- kiáltott fel az igazi Rebecca, s odarohant a törmelék alatt fekvő sráchoz.

Jayne ezalatt mozdulatlanul meredt a plafonra. Légzése rendeződött, ellenben minden egyes porcikája sajgott a dulakodástól. Érezte az üvegszilánkokat ropogni a háta alatt és csak reménykedni tudott, hogy egyik sem fúródott belé.

Nem hiányzott, hogy tönkremenjen a dzsekije.

   - Jayne- térdelt le mellette Dean, miután elrakta a pisztolyát – Hé, jól vagy?

   - És te még azt mondtad, hogy itt biztonságosabb- jegyezte meg, elfojtva egy fájdalmas grimaszt.

Erre az idősebb bocsánatkérőn elmosolyodott.

   - Én is tévedhetek. Fel tudsz kelni?

   - Nem hiszem.

   - Gyere, segítek- azzal megfogta mindkét vállát és óvatosan ülőhelyzetbe húzta őt. Hagyta, hogy fejét a mellkasának támassza, addig egyik tenyerével finoman lesöpörte az esetlegesen hátára tapadt üvegdarabokat. – Sajnálom- szabadkozott, mikor a másik fél halkan felszisszent – Téged aztán nem kímélt ez az ügy.

   - De nem ám- értett egyet – Nem lehetne, hogy kiveszünk egy pár napot és csak pihenünk?

   - Lazsálni akarsz, Hanniger?- viccelődött.

   - Szerintem kiérdemeltem- védekezett.

Dean elgondolkodott rajta, végül halványan mosolyogva bólintott.

   - Igazad van- húzta végig ujjait a lány szőke tincsein, kirázva a belekerült szilánkokat – Tényleg kiérdemelted.

Ezt hallva Jayne izmai ellazultak, teste megkönnyebbülten dőlt a Winchester-ének. Szemét lehunyva hosszan kifújta a levegőt, közben alig várta, hogy lefeküdhessen egy (viszonylag) kényelmes ágyra és kipihenje ezt az egészet.

☆

Rebecca megkínálta őket kávéval és szendvicsekkel, amiknek elfogyasztása után a vadászok készek voltak útra kelni. Jayne elbúcsúzott egyetemi barátjuktól, majd Sam-et a küszöbön hagyva vele csatlakozott Dean-hez.

A báty jelenleg egy térképet tanulmányozott, ami az Impala motorháztetején volt kiterítve. Valószínűleg az útvonalukat igyekezett kitalálni, viszont ez konkrét végcél nélkül nem lehetett egyszerű.

   - Hé- fékezett le mellette a Hanniger, kezek belesüllyesztve a dzsekije zsebébe – Van már ötlet a következő megállóra?

   - Hát, gondolkodtam- pásztázta a környező államokat – Ha már szabadnapot veszünk ki, akkor töltsük el hasznosan. Szórakozzunk.

   - És hol terveztél szórakozni?- érdeklődött felvont szemöldökkel.

Dean elvigyorodva felé fordította a fejét.

   - Nashville.

   - Ez most komoly?- hökkent meg – Te Nashville-be akarsz menni? Miért?

   - Gyerekként mindig el akartál oda jutni, nem igaz?

   - Még emlékszel?- nevetett fel meglepetten.

   - Nem csak te emlékszel az apróságokra- mosolygott büszkén – Nos? Mit szólsz hozzá?

   - Hogy mit szólok? Már alig várom- lépett közelebb, hogy két karját a dereka köré fonva megölelje – Köszönöm.

   - Nem kell megköszönnöd- ölelte át a vállát, másik keze megpihent a hátán – Bevallom én is kíváncsi vagyok. Elvégre a hely híres a zenéről. Csak nem lehet rossz.

   - Ó, hidd el, nem fogod megbánni- temette arcát a dzsekijébe – Megnézünk mindent, amit lehet. Ihatunk is. Hallom vannak jó bárok.

   - Oké- nevetett fel röviden – Lesz 5 órád megtervezni mindent. Írj egy listát.

   - Igenis- bólintott.

A páros mozdulatlan maradt egy darabig. Kiélvezték ezt a ritka pillanatot, amíg Sam-re várakoztak. Mindketten elfáradtak; ez az ügy nem kevés energiájukat emésztette fel. Emellett ott volt még valami, ami szüntelen birizgálta az idősebb testvér kíváncsiságát. Nem mert rákérdezni, mivel nem volt biztos benne, hogy egyáltalán akarta-e tudni a választ. Azzal nyugtatta magát, hogy feleslegesen aggódott, hiszen Jayne nyilván elmondta volna, ha valami komolyról lett volna szó.

Ekkor bukkant elő a bizonytalan énje, aki megkérdőjelezte ezt az állítást. Mi van, ha csak elhallgatta? Mostanában sokszor csinálta ezt.

Neki viszont tudnia kellett. Csak így tudott teljesen megnyugodni.

Úgyhogy végül beadta a derekát és rákérdezett:

   - Hé Jayne?

   - Hm?

   - Mit mondott neked az alakváltó, amíg a csatornában voltunk?

Jayne izmai ettől alig érezhetően megfeszültek.

Ez meg honnan jött?

   - Dean…

   - Sam már elmondta ő mit hallott- szakította félbe – Én csak szeretném tudni…

   - Nincs miért aggódnod- húzódott el, hogy a szemébe nézhessen – Egyetlen szavát sem hittem el. Ez minden, amit tudnod kell.

Reménykedj, hogy elhiggye.

   - Mh-hmm- vizslatta őt összepréselt ajkakkal – És hogy jöttél rá, hogy nem én vagyok az?

   - Jaynie-nek hívott- vont vállat – Te pedig ezt a nevet már nem használod. A mocsok saját magát buktatta le.

Azt már nem kellett tudnia, hogy előtte mi történt. Nem volt szükséges. Ő is jobb lesz, ha elfelejti.

Nem jelentett semmit.

   - Szóval tényleg nem mondott semmi sértőt, vagy…

   - Csak annyit, hogy bírsz engem- legyintett – De ez nem újdonság. A barátok nyilván bírják egymást.

Dean szemöldöke egy másodpercre felszaladt, ám igyekezett leplezni a reakcióját.

   - Ja, uh…- köszörülte meg a torkát, kiutat keresve a helyzetből. Szerencsére Sam befejezte a búcsúzkodást Becky-vel és megindult feléjük. – Na, mi lesz Zack-el?- lépett el a lánytól, közben kissé zavartan megvakarta a tarkóját.

Sam előttük megtorpanva összeszűkült szemmel méregette őket, mintha próbált volna rájönni valamire. Végül feladta és a fejét megrázva válaszolt:

   - A zsaruk egy bizonyos Dean Winchestert gyanúsítanak Emily meggyilkolásával. Megtalálták a gyilkos fegyvert a fickó rejtekhelyén, illetve Zack ruháit is az ő vérével. Most már úgy gondolják, hogy babráltak a biztonsági kamera felvételével. Becca szerint hamarosan elengedik.

   - Szuper- biccentett Jayne és megkerülte az autót, hogy beszálljon a hátsó ülésre.

Dean a hír hallatán mindössze megforgatta a szemét.

Remek. Bűnöző lett belőle.

   - Sajnálom, öcskös- huppant be a kormány mögé.

   - Micsodát?- csukta be az anyósülés ajtaját.

   - Tényleg azt kívánom, bár másként lennének a dolgok. Hogy bár normálisak lehetnétek.

   - Nem gáz- csóválta a fejét – Tudod az igazság az…- hosszan felsóhajtott -…még a Stanfordon is, mélyen legbelül tudtam, hogy nem illek oda.

   - Ja, mert egy különc vagy- viccelődött.

   - Kösz- mondta gúnyosan.

   - Hát, én is az vagyok- indította be a motort – Nem vagy egyedül.

   - Hé különcök- hajolt előre Jayne türelmetlenül – Mehetnénk?

   - Ebből nem vonod ki magad, Jay- bökött felé Dean – Te épp ugyanolyan különc vagy, mint mi. Ezért vagyunk olyan jó csapat.

   - Már csak egy klassz név kéne- dünnyögte – Mit szóltok a Csodabogarakhoz?

   - Ki van zárva- ellenkezett a báty, majd kihajtott az útra – Tudjátok, sajnálom, hogy ki fogom hagyni.

   - Micsodát?- kérdezte az öccse.

Dean elvigyorodott.

   - Hányszor adatik meg az esély, hogy végig nézzem a saját temetésem?

Jayne ezen hitetlenül felnevetett.

   - Te tényleg nem vagy normális.

   - De még így is bírsz engem- kacsintott rá a visszapillantóban.

Te jó ég.

Ezt már soha nem mosom le magamról.

_______________