Pillanatok

Az egyik barátnőm azt tanította nekem, hogy az élet pillanatok sorozata és ahhoz, hogy teljes életet élj, el kell engedned ezeket a pillanatokat, mindet. Sokáig nem értettem, mégis hogy érti ezt, de neki ez volt a mottója, ha tetszik, ha nem Ő e szerint élt.

Akkor értettem meg, hogy mit jelent ez, amikor először fogtam fényképezőgépet a kezemben. Elvarázsolt, hogy az idő egy pillanatra lefagy a hatalmam alatt, hogy egy pillanatra, minden az én vállamra nehezedik. Az irányítás, a sors, az idő. Azt hiszem, ezek az élet legfontosabb dolgai közé tartoznak, amiket mindenki kontrollálni akar. Én is.

Az irányítás olyan dolog volt, amit nem szívesen adtam át másnak. Tetszett az érzés, hogy minden rajtam múlik. Stresszel jártak ezek a dolgok, de viszonylag jól kezeltem. Aztán, mindenki úgy ismert engem, mint Emma, az irányításmániás.

Rá kellett döbbennem, hogy az irányítás, a sors és az idő, senki kezében nem lehet. Hagynunk kell, hogy minden a saját medrében folydogáljon, minden a maga idejében következzen be. Nekünk, embereknek, pedig csak annyi a dolgunk, hogy a keze alá dolgozunk. Hogy ki keze alá? Mindenki másé alá. Vannak, akik Istené alá, vannak, akik Allahé alá és vannak, akik Buddháé alá.

Mindenki valaki keze alá dolgozik, hogy minden úgy menjen, ahogyan lennie kell.

De valakinek, kevesebb idő áll rendelkezésére, hogy a nagyobb erők alá dolgozzon.

___________________

A nyár utolsó napja volt. Szinte a teljes évfolyamunk kint volt a focipályán, hogy „kiélvezze a nap utolsó sugarait", pedig az előrejelzések szerint, egész szeptemberben hőség volt várható. Személy szerint, engem a legjobb barátnőm, Janka rángatott ki a pályára. Képes volt felülni a klíma nélküli buszra, hogy eljöjjön ide „napozni". Fenét, csak a sportolókat akarta bámulni! Horvátországnak hála, olyan barna volt, mint egy színes bőrű, nem kellett tovább barnulnia. Szemben velem, aki a nyáron ismét olyan fehér maradt, mint télen.

A pálya hozzánk közeleső oldalán a rögbisek kezdtek el bemelegíteni, a másikon a focisok bandáztak. A kerítésen kívül, pedig mintha a deszkásokat láttam volna.

Egy szélvész elszaladt mellettem, vészesen közel, amitől majdnem kiejtettem a kezemből a kamerámat. Marcali Áron, hát persze.

- Húzz innen! – tettem felé egy hessegető mozdulatot, a hangsúly, pedig olyan volt, mint általában. Hűvös. Mint, akit nem érdekel.

Mert nem is érdekelt.

Áron kétszer felvonta mindkét szemöldökét, szinte csábító mozdulattal, barna szemeiben a szokásos huncutság csillogott. Mellettem, Janka csak kapkodta a levegőt, mire én megráztam a fejemet és inkább megigazítottam a kezemben a kamerámat.

- Miért viselkedsz vele így? – húzódott közelebb hozzám a barátnőm, miután Áron elszaladt a közelünkből. Felhorkantam.

- Mégis hogyan? – kérdeztem vissza. Tudtam, hogy utálja, ha valaki kérdésre kérdéssel felel.

- Ne hülyéskedj, Emma! – lökte meg a vállamat és feltolta a szemüvegét a homlokára. Mintha a szemkontaktus segített volna neki.

Alig vártam, hogy triónk utolsó tagja, Petra végre itthon legyen. Mivel Janka ilyen szempontból elfogult volt, csak Petrára számíthattam, ha az ellenszenvemet akartam kifejezni Marcali Áron iránt. Ő nem volt oda meg vissza iránta, ahogyan az évfolyam többi része. Bár, beszélgetett vele, amit sokszor én sem kerülhettem el.

A legtöbbször viszont, egyikünk sem erőlködött, hogy megszólítsa a másikat. Egész nyáron ez volt a leghosszabb mondat, amit intéztem hozzá. Mindketten a belvárosban voltunk diákmunkán, elég hasonló szerepkörökben. Ő pincérkedett, én meg eladó voltam a mekiben. Az volt a különbség, hogy rajtam, bénán állt a munkaruha és majd megpunnyadtam, Ő viszont ingben és hosszú nadrágban flangált a 40 fokban és még csak a jelét sem adta, hogy melege lenne. Az esetek kilencven százalékában egy busszal mentünk be a városba, egy busszal mentünk haza és mivel szomszédos tömbökben lakunk, egy úton is mentünk hazafelé.

Több mint szörnyű volt.

- Petra mikor jön haza a világ végéről? – nyögött fel Janka, hirtelen témaváltás gyanánt és a nap felé fordította az arcát.

- Petra nem a világ végén van, csak Szegeden – javítottam ki egyszerűen. Szeged, Kecskemét. Kecskemét, Szeged. Ezt a távolságot Petra milliószor megjárta idén nyáron, de számunkra olyan volt, mintha minimum az űrben lenne. – Azt mondta, hogy este indulnak.

- Remek! – biccentett elégedetten Janka.

Janka meg én általános óta barátnők vagyunk és valami fatális szerencse folytán, Marcali Áron nem egy iskolába járt velünk, így Janka és Áron útjai kilencedikig nem keresztezték egymást. Ez viszont nem jelentette azt, hogy én ne panaszkodtam volna Áronról. Rengetegszer tettem. Ő a szüleivel szinte az összes ünnepet velem meg a szüleimmel töltötte, én persze, mindegyik alkalommal felkaptam valamiért a vizet és elegem lett belőle. Ahogyan az évek múltak, ez erősödött, aztán már addig jutottunk, hogy csak ültünk egymás mellett a szobában, hallgatva a szüleink önfeledt nevetését, nem vettünk tudomást egymásról és csak nyomkodtuk a telefonunkat.

Aztán... jött a gimi. És pechemre – Janka szerint az ő szerencséjére – mindhárman egy gimibe felvételiztünk. És még nagyobb pechemre, mindhárman a legjobb osztályba kerültünk. És mindenki beleszerelmesedett a kissé megtört tekintetű (persze, ezért nem hibáztattam), de hatalmas egóval rendelkező, jó kiállású, jó beszélőke tulajdonosába.

Hibáztattam én ezért? Nem.

Nem ezért.

Jóképű volt, kölyök kutya szemekkel, egy rögbi csapattal a háta mögött, volt humora és ízlése, rivalizált a focicsapat kapitányával (és nem csak a sport terén).

Janka is beleesett a hálójába, azok társaságában, aki elalélt minden szavára és megpróbált beszélgetésbe elegyedni vele. Először, rajtam keresztül próbálta, de miután belátta, hogy nincs sok közünk egymáshoz – már -, taktikát váltott, ha ezt egyáltalán lehet taktikának nevezni.

Janka is hajcsavarós csajszi lett, ahogyan már több ezren előtte.

Tízedik körül Áron már elkezdte kihasználni azt, hogy ragadnak rá a csajok és ebben (is) elkezdett versengeni Zalánnal, a focisok kapitányával.

Egy valamit viszont köszönhetek Marcali Áronnak. Az ő személye kellett hozzá, hogy összebarátkozzak Petrával és a duónkat trióra egészítsük ki. Petra sem kultiválta Áron azon álcáját, amit a külvilág felé mutatott, habár nem tudom, hogy ebből az arcból mennyi volt igazán az Ő része és mennyi a felvett rész. De Ő, szemben velem, megpróbált a dolog mélyére ásni és megtalálni a fiú igazi énét. Beszélgetett vele, barátként és támaszt nyújtott, amikor arra volt szüksége.

Így voltunk mi hárman. A barát, aki mindenkivel képes volt két kedves szót váltani, még azokkal is, akiket nem kedvelt. A tipikus lány, aki előtt szinte állandóan lebeg a rózsaszín köd, imádja a ruhákat, a csajos filmeket és zenéket; valamint leül veled, amikor látja, hogy bánt valami és mint igazi lány, ki is szedi belőled, hogy mi nyomja éppen a szívedet. És végül, a fotós, aki mindent irányítani akart és, hogy a képei által az emberek jobban megismerjék önmagukat és a körülöttük élőket.

A pályán valahol elkezdték elindítani a zenét és ezzel az erővel, a rögbi edzés is elkezdődött. A csapat egyik része mögöttük ugrott távolt, majd kezdtek el nekimenni egymásnak. Áron, pedig előttünk vezette a csoport másik részét és egymásnak dobálták a tojás alakú labdát.

Rengeteg képet csináltam arról, hogy Áron kifut, majd elkapja a labdát és, hogy elkezd magyarázni a többieknek.

Janka csak tátott szájjal nézte őket és nem túlzok. Tényleg tátva volt a szája!

Amikor meguntam, hogy ugyanazokat a rögbiseket bámulom, elfordítottam a fejemet mindkét irányba. Az évfolyam másik két osztályának képviselőit láttam. Jobbra voltak a focisok, élükön Zalánnal és az állandóan rajta, vagy Áronon csüngő, c osztályos Blankával. Zalán feltehetőleg, várta a pillanatot, hogy beleköthessen Áronba. Nem tudom, melyikük szerencséjére, de Áron még nem vette észre őket.

Balra, a kerítésen túl voltak a „balhés" deszkások, vagyis a cés fiúk, akik nem sok vizet zavartak, általában nézték a köztünk, a-sok és a b-sek között dúló folyamatos háborút, közülük csak az előbb említett Blanka szokott közbe szólni és nyávogva valamelyik tesztoszteron túltengéses oldalára állni, mintha ezzel elérne valamit.

- Szerinted, Áron mikor fogja észrevenni őket? – kérdezte Janka, amikor meglátta, hogy a b-seket fényképezem. Elvettem a szemem elől a gépemet és a nap miatt hunyorítva néztem rá a képernyőre.

- Majd, amikor az egója nem lesz százötven százalékon és körbenéz végre a pályán – válaszoltam, szerintem, eléggé frappánsan, de Janka nem vette a humoromat, csak megforgatta a szemét és újra a fiúkra fordította a figyelmét.

- Jan, túl erősen szuggeráltad Marcalit? – kérdeztem felhorkanva, mert észrevettem, hogy Áron ismét felénk kezd el szaladni és teljes nyugalommal az ölembe hajította a labdát, amit eddig a kezében dobált. Jankán látszott, hogy Őt egy perc múlva a homokról kell majd felkaparnom. Imádkoztam, hogy térjen magához és ne legyen ennyire egyértelmű, amit csinál.

- Mit művelsz? – kérdeztem Árontól gyanakodva, enyhén felkiáltva és lesöpörtem az ölemből a labdát. A Marcali fiú csak villantott rám egy nem akarod te azt tudni mosolyt, amit túl jól ismertem.

Jaj, pedig annyira nem akartam ezt a mosolyt látni!

Aztán... Áron a háta mögé kezdett el pillantgatni, Zalán meg a bandája felé. Jaj, ne! Már megint kezdődik a rivalizálás! El akartam tűnni onnan, mielőtt igazán bemelegedtek volna.

És... a következő percben, Jankának tényleg, igazán melege lehetett. Ugyanis, Marcali Áron megfogta a pólója alját és nemes egyszerűséggel áthúzta a ruhadarabot fején, majd közénk hajította a ruhadarabot.

- Hohó, tigris! Mi a jó életet csinálsz? – kiáltottam fel, most már teljes hangerővel. A hangomra, pedig Zalán is felfigyelt. Láttam rajta, hogy valami válaszon gondolkodik.

- Mi van, Marcali, vetkőzéssel keresed a pénzt? A csajod biztos nem örül neki! – üvöltötte Zalán. Áron, pedig csak erre várt. Felé fordult és lassan, tapsolva kettőt, elindult felé.

- Micsoda beszólás! Kitalálom! Egész nap ezen gondolkodtál – Áron elnevette magát, mintha valami vicceset mondott volna.

Blanka rá volt tapadva Zalánra, ment a fiú után, amikor az közelebb lépett Áronhoz.

A két fiú külső tulajdonságaikban eléggé hasonlítottak. Mindkettejüknek fekete haja volt, Zalánnak a szemébe hullott, enyhén kócos hatást keltve; Áronnak, pedig a mai divat szerint volt beállítva, amit anya csak úgy hív, hogy „mindenkinek csak balról fúj a szél". Magasak voltak, viszont Áron valamivel magasabb. Zalán azonban karizomban állt jobban, mint Marcali.

És szerencsére Zalánon még rajta volt a pólója.

- Basszus, ezek verekedni fognak! – sziszegte nekem Janka, mire lepisszegtem. Hallani akartam, hogy mit beszélnek.

- Kedves tőled, hogy megtisztelsz a barátnő jelzővel. Mivel mindenki tisztában van vele, hogy neked olyan nincsen – mosolyodott el Áron negédesen. A két fiú közötti távolság egy méteren belül volt, tehát vészesen közel. Áron egy „mit tehetnénk?" pillantást vetett Blankára, ezzel tisztává tette, hogy nem tekinti Zalán barátnőjének.

- Szerencséd, Marcali, hogy nyílt téren vagyunk – sziszegte oda neki Zalán, aki magára vállalta a „barátnőjét" érő sértést.

- Miért, mit tennél? – kérdezett vissza szemtelenül Áron. Zalán közelebb lépett hozzá, a mellkasuk összeért.

- Itt, helyben le tudnálak nyomni – válaszolta Zalán szenvtelenül. Felálltam a padról és Jankával a nyomomban odaszaladtam a fiúkhoz. Kezdtem megijedni. Képesek voltak ott helyben összeverekedni, mint két ketrecbe zárt, dühös bika, akik csak a kirohanásra várnak. Blanka is közelebb lépett a „fiújához" (mármint a jelenlegihez), az ő szemében is láttam egy pillanatra azt, amit én is éreztem.

Nem voltam felelős Áron cselekedeteiért, de nem én akartam lenni az, aki elmondja Edina néninek, hogy a fiát összeverték a focipályán és én csak álltam ott, nem avatkoztam közbe. És a saját anyám is úgy nézne rám, mintha legalább megöltem volna valakit. Szóval, igen, leginkább a szülők véleménye miatt aggódtam, meg az esetleges pletykák miatt, amik a suli első napján terjengtek volna Áronról, a nagy rögbi csapatkapitányról, aki a legeslegjobb volt.

- Próbáld csak meg, Gólkirály! – tárta szét a karjait Áron, még növelve a másik dühét, amit persze nem is csodáltam. Áron elvesztette a józan eszét, amikor Zalán a közelében volt.

Zalán már emelte az öklét, amikor odaértem hozzájuk és minden bátorságomat összeszedve, közéjük álltam. Áron felé fordultam, két kezemmel megfogtam a vállait és hátratoltam egy-két centit. A szemem sarkából láttam, hogy Blanka is odacsörtet Zalán mellé és maga felé fordítja a fejét.

Ha Blankát, Jankát meg engem akkor megnéztek volna, akkor egy szép skálát láttak volna. Én voltam az átlagos csaj, tipikus „tömeg kinézettel", egyszerű, feliratos rövid ujjú felsőben, fekete sortban és tornacipőben; felkötött, vörösesszőke hajjal, napszemüveggel, smink nélkül.

Aztán ott volt Janka, pántnélküli, virágos nyári ruhában, balerinacipőben, mindenféle karkötővel teliaggatva; egyenes, fekete haja a háta közepéig ért és finoman ki volt sminkelve, napszemüvegét használta hajpántként. Végül, a skála legtetején állt Blanka, aki magas sarkú szandálban tipegetett, a farmer miniszoknyája alig takarta a fenekét, a fekete, pántnélküli topja a felsőtestére simult; vörös haja göndörön hullott a hátára, tökéletesen elrendezett tincsekben; a csuklóján egymásnak ütődtek a karkötők és csak a szeme felső részén vagy háromféle sminktípus volt.

Így álltunk mi.

- Nyugika, Paparazzi! – egy pillanattal később tudatosult bennem, hogy ez nekem szólt. A vállam fölött ránéztem a vörösre. Csak ő képes ilyen nyávogó, mégis éles hangon megszólalni. A hideg is kirázott a tőle, pedig a hőmérő vagy harminckilenc fokot mutatott és a tenyerem Áron tűzforró vállát érintette. Éppen ezért, ő is megérezte a lúdbőrömet.

- A „paparazzinak" van neve! – horkant fel Áron, aki úgy látszott, hogy a nyár utolsó napján képes lett volna bárkivel összeverekedni, még Szamos Blankával is. Megráztam a fejemet, amikor végre a szemembe nézett. Szinte kérleltem, hogy fejezze be, akármit is csinál.

Áron sóhajtott egyet, majd lépett egyet hátra, még nem szakította meg a szemkontaktusunkat. El sem hittem, hogy végre hatással voltam rá.

- Menjünk haza! – mondtam neki halkan, megsimítottam a karját, majd Jankára néztem. Ő bólintott, majd egy utolsó pillantást vetett a „gerlepárra" és elindultunk a kijárat felé.

- Holnap, a szokásos időben? – kérdezte Janka, amikor már a mi tömbjeinkhez értünk.

- Naná! – válaszoltam, enyhe lelkesedéssel, de mosolyogva. Suli ide vagy oda, legalább visszacsöppenünk az átlagos, egyhangú hétköznapokba. Ennyi izgalom nekem éppen elég is volt.

- Este beszélünk, Em! – búcsúzott Janka, majd hátat fordított és lebegő szoknyával elindult a buszmegálló felé. Egyedül hagyva engem Marcali Áronnal, akin immáron volt póló. Amiért én végtelenül hálás voltam.

Továbbmentünk a bejárat felé és nem tettem megjegyzést arra, hogy ő nem indult el a mellettünk lévő tömb felé, hanem a miénk felé jött.

- Emi... - kezdte, kimondva a becenevemet, amivel csak a szüleim szoktak illetni. Hajlandó voltam és szerettem is elfelejteni, hogy Áron már 17 és fél éve része az életemnek, sőt mondhatni, szerves része. Ismerte minden kínos becenevemet, minden kínos pillanatomat, minden kínos szokásomat. És, eddig, még egyikkel sem élt vissza.

- Nincs közöm hozzá. Azt csinálsz, amit akarsz – tettem fel a két kezemet egyszerűen, olyan hangnemben, mint, akit a világon semmi és senki nem érdekel, és nem is fog érdekelni, ami Marcali Áronnal kapcsolatos. Ráhagytam az egészet. Hiszen, tényleg így volt. Nem voltunk semmilyen viszonyban, még barátoknak sem nevezhettük volna magunkat.

- Utálom, amikor ilyen vagy – rázta meg a fejét és megforgatta a szemét.

- Milyen vagyok? – kérdeztem vissza. Időközben az ajtóhoz értünk és Áron tökéletes magabiztossággal ütötte be a nyitókódunkat. Miért tudja a kódunkat? És én miért nem tudom az övékét? – Te miért jössz fel?

- Anyámnak kell valami a tiédtől – válaszolta egyszerűen. Remek, akkor megint érezhetem kínosan magam a saját otthonomban! Kinyitotta előttem a liftajtót, majd megnyomta a régi gombot, ami 8-as szám mellett volt. Unottan doboltam a lábammal, alig vártam, hogy végre felérjünk és megszabaduljak Árontól, egészen pontosan, másnap reggelig.

Elővettem a zsebemből a kulcsomat és udvarias, fanyar mosollyal előreengedtem Áront.

- Szia, Anya! – kiáltottam. És ahogyan vártam, semmi válasz. Pedig Anya otthon volt, hallottam, hogy csinál valamit a konyhában. De, ha én érkeztem meg, az nem hatotta annyira meg. Tudta, hogy ha akarok valamit mondani neki, akkor odamegyek hozzá és ez így is szokott lenni.

Bezzeg, ha...

- Csókolom, Adri néni! – kiáltott be Áron is. Anyának két másodperc sem kellett, hogy szabályosan kirepüljön a konyhából és a folyosó elején elkapja Áront, hogy megölelgesse.

- Szervusz, drágám! Olyan régen láttalak! – nekidőltem a cipős szekrénynek, miközben Anya megölelgette a Marcali fiút – vagy kiszorította a szuszt belőle, részletkérdés. Mivel az egyetlen szövetségem ilyen esetekben Apa, akivel bármikor fájdalmasan össze tudok nézni, nem volt otthon, a szüleim azonban udvariasságra tanítottak, nem léphettem le a folyosóról. Csak megvártam, hogy Anya előhalásszon egy mappát a nappaliban lévő szekrényből és átnyújtsa Áronnak. Ez után, anyám visszavonult a konyhába, hogy – természetesen – sütit csomagoljon Áronnak és Edina néninek.

Áron odaállt elém, láttam az arcán, hogy megpróbálja utánozni az én kifejezésemet, ami nem lehetett túl kedves. Megforgattam a szemeimet. Jó érzéke volt hozzá, hogy bármilyen helyzetben megnevettessen. És, amikor elkezdett erőlködni és csücsöríteni, el is nevettem magam, pedig nem akartam.

- Na, látod! Még itt van az Emi, akit imádok látni! – megsimogatta az arcomat, meglepetésemben még a vigyor is ráfagyott az arcomra. Éreztem, hogy vörössé válik az arcom és elléptem mellőle.

- És az Áron, akit gyerekkorom óta ismerek! Szeretném többször ezt az Áront látni – folytattam az ő mondandóját. Hallottam, hogy Anya elindul felénk. – Tudod, hogy utálom, ha Eminek hívnak!

- Tudod, hogy imádom, hogy utálod! – kontrázott rá Áron a saját stílusában. Nyitottam a számat, hogy visszavágjak, de megjelent Anya, a fiú kezébe adta a sütis dobozt, ami egyébként Edina nénié. Majd az útjára engedtük a Marcali fiút. Tiszta lelkiismerettel.

Le is vonnék téves következtetéseket, ha nem ismerném már 17 és fél éve, amióta élek ezen a Földön. De az a helyzet, hogy pontosan tudom, hogy milyen. És ez az, amivel fel szoktam dühíteni Jankát. Szerinte, „elpazarolom" a lehetőségemet és a tehetségemet, hogy Áront teljesen a kisujjam köré csavarjam. De Janka egyszerűen nem hiszi el, hogy mi ketten... lehetetlen és elképzelhetetlen.

Miután Áron mögött bezáródott az ajtó, megfordultam, levettem a cipőmet és bevonultam Anyához a konyhába. Kinyitottam a fagyasztót és kivettem egy dobozos fagyit, majd belemártottam a kanalamat és úgy, ahogyan volt, dobozból elkezdtem enni.

- Miért vagy ideges? – kérdezte Anya, megfigyelve azzal a bizonyos szemmel a cselekedetemet. Említettem már, hogy az anyám gyerekpszichológus és, hogy éppen a tinédzserekre fókuszál? Valószínűleg nem. Kedvenc elfoglaltsága, hogy rajtam „gyakorol", ezzel, pedig az őrületbe kerget, mintha nem lenne azon kívül elég bajom.

- Miből gondolod, hogy ideges vagyok? – tettem fel a felesleges kérdést, teli szájjal, miközben a fagyi lefagyasztotta a fogaimat.

- Mindig majszolsz, ha ideges vagy és ezt te is éppen annyira tudod, mint én – jelentette ki az anyukám, azon a bizonyos hangszínén. Abbahagyta, amit éppen csinált és mellém támaszkodott a konyhaasztalra. – Szóval... mi a probléma?

- Nincs probléma – biztosítottam, a titkos fegyveremet bevetve. Belenéztem a szemébe, teljes magabiztossággal, megtörés nélkül.

- Áron? – „segített" ki Anya, mintha nem tudnám kifejezni a „problémámat". Megforgattam a szemeimet, annyiszor már a nap folyamán, hogy nem lennék meglepve, ha szemtengelyferdülést kapnék.

- Nincs sok kapcsolatom vele – mondtam erre, tudva, hogy nem fogja annyiban hagyni, hacsak ott nem hagyom, amire nem volt sok esély, tekintve, hogy a dobozos fagyit nem vihettem be a szobámba és szükségem volt a dobozos fagyira.

- Nem úgy tűnt – kérdőjelezte meg a válaszomat.

- Anya – kezdtem és letettem a kanalamat, jelezve, hogy komoly dolog következik. – Janka van belezúgva Áronba, nem én. Ő akar vele kapcsolatot, nem én. Nem érdekel, hogy mit csinál, hogy kivel csinálja, csak engem hagyjon ki belőle.

- Tudom, hogy téged is éppen annyira megviselt, mint mindenki mást – fogta meg a kezemet Anya, a kijelentésemet követően. Nem húzódtam el. Tudtam, hogy a téma még fel lesz hozva a nap folyamán. Miért ne lett volna?

- Nincs jogom arra, hogy megviseljen – mondtam erre én, teljesen őszintén, még akkor is, ha gombóc nőtt tőle a torkomba.

- Már, hogy ne lenne? Nem kell szégyellned magad amiatt, hogy fáj az emléke – felálltam és el akartam menni, hogy csináljak... bármit. Csak nem akartam róla beszélni.

- Ha ő túllépett rajta, akkor nekem nincs jogom hozzá, hogy szomorú legyek miatta – vélekedtem és el akartam fordulni, hogy bemenjek a szobámba.

- Jaj, Emma! – sóhajtott fel Anya, majd amikor belátta, hogy képtelenség meggyőzni engem, elengedte a kezemet, hogy be tudjak menni a szobámba.

Alig nyitottam fel a laptopom fedelét, amikor elkezdtem könnyezni.

_______________________________________

Veszteség

Anya szerint a kapcsolatunk a Marcali családdal, valahol réges-régen az égben köttetett. A családi mendemondák szerint, már a dédnagyszüleink is ismerték egymást. Anya és Edina néni Debrecen mellől származtak, egy kis faluból; Apa és Tamás bácsi, Áron apukája, pedig Kiskunfélegyházáról, ami Kecskeméthez, mostani otthonunkhoz volt közel. Amikor a két baráti pár Pesten járt egyetemre, összeismerkedtek egymással, szó szót, év, pedig évet követett, amikor mindkét – immáron – szerelmes és házas pár diploma után ideköltözött, Kecskemétre, két szomszédos tömbbe.

És mivel anyáék génjei olyan szorosan össze vannak fonódva, a gyermekeiket is egy hónap különbséggel szülték meg. Persze, hogy Áron az idősebb.

Apáék emlékei szerint, Áron életében – vagyis azalatt az egy hónap alatt – nem aludt még olyan jól, mint a születésem utáni éjszakán.

Anya mindig úgy képzelte, hogy én meg Áron olyanok leszünk, mint ő és Apa, de azt nem vette számításba, hogy én tizennégy év után megutálom Áront és csak úgy marad meg az életemben, mint egy idegesítő báty, aki a szomszédban lakik.

Az élet szépen telt, ez után a drámai születés után – ami történetesen az én születésem volt, és ez a drámai jelleg rányomta a bélyegét az életem további részére is. Majd a kilencedik osztály előtti nyáron ütött bele a villám a két család életébe.

Tamás bácsi a belvárosból biciklizett hazafelé, amikor elütötte a kocsi.

Mindannyian a sürgősségi várótermében ültünk, Áron a kezemet szorongatta, de én... én valamiért már nem aggódtam. Valahogyan éreztem, hogy az aggódás itt már nem segít. Már nem tehettünk semmit.

Ezután, semmi nem volt többé a régi. Elhatárolódtunk egymástól. Anya rengeteg időt töltött Edina nénivel, sokszor náluk is aludt, amire majdnem a szüleim házassága ment rá. Mindketten rengeteget dolgoztak, amikor megkezdődött a suli, Áron, pedig felvette azt az álarcot, ami miatt végképp meggyűlöltem. Sokak szerint, köztük Janka szerint is, meg kellett volna beszélnem vele mindezt, tudatni vele, hogy nincs egyedül. De én nem voltam képes ezt mondani neki.

Mert nekem is fájt. Olyan volt, mintha az apukámat vesztettem volna el. Képtelen voltam megszólalni, napokig. Aztán... rádöbbentem, hogy semmi jogom nincs erre a viselkedésre.

És bebújtam a fényképezőgép lencséje mögé, hogy mások életét tartsam szemmel a sajátom helyett.

___________________

Ránéztem a telefonomra. Már 7.40 volt. A helyi járat megint késett, én, pedig megsültem az ünneplőmben a tűző napon, hiába volt a szememen a napszemüvegem. Nem értettem, hogy miért kellett felvennünk ezt az öltözetet, amikor nem is volt hivatalos ünnepségünk. Hogy nézhesse mindenki, hogy Szamos Blanka szoknyája nem takarja a fenekét?

A busz végre begördült és leözönlöttek róla az iskolatársaim, ezt főleg abból tudtam, hogy a mi nyakkendőnk lógott a nyakukban. Gyorsan előkaptam az állandó társamat, a fényképezőmet és lőttem a tömegről egy képet. A lencse hamarabb találta meg Jankát, mint én, pedig igazán feltűnő jelenség volt.

- Szia! – köszöntött mosolyogva és átölelt. Majd elindultunk a matrózblúzosok után.

- Tudod, este gondolkodtam ezen az Áron-Te helyzeten – kezdett bele Janka. Természetesen tudott a tegnapi párbeszédünkről. Még a távollévő Petrának is beszámoltam mindenről, aki csak annyit válaszolt, hogy majd ő elintézi Marcalit, ha visszatér.

- Alig várom – sóhajtottam fel.

- Szóval, szerintem... bizalmi problémáid vannak! – vágta rá Janka, teljes meggyőződéssel, mire eltátottam a számat. Na, ne már! Először az anyám, majd Janka is jön a pszichológiai dolgaival meg elképzeléseivel. Köszönöm szépen, de nincs szükségem arra, hogy analizáljanak!

- Na, hagyjál lógva! – háborodtam fel rögtön.

- Csak gondold végig, Emma! – rángatta meg gyengéden a kezemet Janka, amikor már megláttam az iskola épületét a fák lombjai között. – A kamerád mögé rejtőzöl, nem voltál sehol nyáron, csak a munkában, olyan ruhákat hordasz, amik tökre eltakarják a csodás alakodat, még velünk is csak nagy nehézségek árán osztasz meg valamit, és, ami a legfontosabb... Nem nézel szembe a legnagyobb félelmeddel!

- Ami mi is lenne? – kérdeztem távolságtartó hangon, felvont szemöldökkel.

- Marcali Áron – bökte ki egyszerűen Janka, mire félig horkantva, félig nyersen felröhögtem. Miért jön mindenki Marcali Áronnal? Nem bírom én ezt! Valaki lőjön fejbe!

- Janka! Nem akarok Áronról többször hallani és nem akarom többször látni, mint amennyiszer szükséges! El akarom kerülni, méghozzá nagy ívben – magyaráztam hevesen, de valamiért könny gyűlt a szemembe. El akartam felejteni Áront? Igen, nagyon. De el tudtam felejteni? Természetesen, nem. Nem dönthettem arról, hogy az életemben kívánom-e látni. Az élet döntött helyettem.

Nyitottam a számat, hogy kérdezzek még egyet, magam sem tudom, hogy miért, de kikívánkozott, de egy szélvész csapat húzott el mellettünk. A deszkások.

Az a-sok terepe a rögbi volt, szinte az összes fiú azt játszotta, a béseké volt a foci, Zalánnal az élen. A cések, pedig... a bajba kerülős, deszkások, BMX-esek. Akik éppen mellettünk fékeztek le, legalábbis kettő közülük, így belém fojtották a szót.

- Mi kéne? – kérdezte Janka feléjük biccentve, bár láttam a szemén, hogy kicsit megrettent. Mindkét fiú ünneplő nadrágban volt, gyűrött ingben és hanyagul megkötött nyakkendőben. Egyikőjük BMX-en ült, a másik egy deszkán állt.

- Emma! – szólt hozzám a BMX-es, név szerint Viktor. Ránéztem. – Elég elavultak a képeink. Van egy kis időd?

- Ingyen? Neked semmiképpen – vágtam rá habozás nélkül. Sokáig kérleltek a fiúk, mire elvállaltam. Hiába, én is benne voltam az osztályok közti versengésben, nem csináltam képeket a césekről a két szép szemükért.

- Ne má', Emma! Egy vasam sincs! – nyavalygott Viktor, miközben egy rágón kérődzött.

- Így jártál! – vontam meg a vállamat érdektelenül. – A memóriakártya meg a laptopom akkujának feltöltése nincs ingyen!

- Emma! – hördült fel mindkét fiú, Janka, pedig megforgatta a szemét.

- Ilyen az élet, srácok! Vagy megszoksz, vagy megszöksz – tártam szét a karjaimat és kikerültem őket, hogy fel tudjak menni a suli lépcsőjén.

- Ez nagyon vagány volt, Em! – jött utánam Janka és hüledezve belém karolt. – Teljesen eldobták az agyukat! Hogy, ha a többi fiúval is ilyen lennél, még randira is hívnának!

- Ki mondta, hogy én akarok olyat? – kérdeztem gúnyosan felhorkanva, miközben végigszámoltam a szekrényeket a folyosón. Az iskola akkor amerikanizálódott, amikor mi kilencedikesek voltunk és minden folyosóra ilyen szekrényeket építettek be.

Kit akarok átverni? Persze, hogy akartam végre egy fiút, aki randira hív. 17 éves voltam, végzős a gimiben és még nem voltam normális randin.

Jesszus, most úgy hangzottam, mint Janka.

- Hé, Emma! – hallottam a nevemet valahonnan elölről. Egy másodperc múlva megláttam, hogy Csongor gurul felénk a szokásos kerekesszékében ülve. Csongor a b-be járt, az egyik legokosabb srác volt, akit valaha is ismertem, ha nem a legokosabb. Pár éve bénult meg mindkét lába, és kerekesszékbe kényszerült. Több közös projektünk is volt már, tekintve, hogy egy informatika klubba jártunk és Petrával meg szinte minden délután találkoztak valami szakkörön, aminek sosem tudtam megjegyezni a nevét.

- Szia! Mi újság? – léptem oda hozzá mosolyogva, és igyekeztem segítő kezet nyújtani neki, ha esetleg szüksége lenne rá. De szinte sosem volt, utált segítséget kérni.

- Utálom, hogy a strandon nincsenek mozgássérült járdák, de ezen kívül... - rázta meg a fejét egy mosoly kíséretében. Szőke haja az ég felé állt, a nyakkendője patinásan meg volt kötve, a nadrágját és az ingjét egy ránc sem gyűrte össze. – Petra mikor jön haza?

- Tegnap este, amikor indultak üzent. Gondolom, hogy későn értek haza és kimentette magát az első nap alól – mondtam, felvázolva a feltevésemet, mire Csongor elnevette magát, majd gyorsan el is köszönt tőlünk. Neki nagyobb megpróbáltatás volt elmenni a terméig, mint nekünk.

- Nézd csak! – bökte meg a karomat Janka és a tömegre mutatott. Fodor Boróka olyan jelenség volt, akit nem felejt el egyhamar az ember. De nem azért, mert annyira kitűnt. Éppen ellenkezőleg. A haja egyszerű világosbarna volt, a természetes egyenességében volt hátrafogva egy hajpánttal. A ceruzaszoknyája az illendőség miatt a térdéig ért, matrózblúza és nyakkendője tökéletes állt rajta, a cipőjének minimális sarka volt.

- A srácok ölnek érte – osztotta meg az információit velem Janka, odahajolva a fülemhez.

- Pedig nem kirívó, nem magamutogató... - soroltam csodálva a b-s lányt.

- Éppen ezért. Nézz rá! Neki ez a konzervatív stílus megy az egyéniségéhez. Neked is ilyen hosszúságú a szoknyád, de te ezzel csak annyit érsz el, hogy úgy nézel ki, mint egy apáca! – mutatott rá az említett ruhadarabomra a barátnőm, mire én prüszkölni kezdtem.

- Köszi, Jankukac! – veregettem meg a vállát az utált becenevét használva.

- Jaj, hagyd már, Emmaci! Mindenki tudja, hogy neked nem ilyen a stílusod! – kiáltott utánam, de én már elindultam a folyosón, a termünk felé. Csak felemeltem a tenyeremet, hogy tudja, egy cseppet sem érdekel, amit mondani szeretne, de magamban csak nevettem rajta.

Már vagy húsz perce becsengettek az első osztályfőnöki óránkra, de a tanárnő nem volt sehol. Áron meg egy barátja, Patrik a nyitott ajtóban állt, nézte a folyosót, ami egyébként kongott az ürességtől.

- Sehol senki. Mármint... tényleg sehol – jelentette ki Áron mindenkinek címezve a kijelentést.

- Ez azért elég furcsa, nem? – nézett rám Janka, aki a padtársam is volt. Megvontam a vállamat. Fogalmam sem volt, hogy mi történhetett, de annyi biztos, hogy tényleg szokatlan volt. Az ofőnk sosem szokott késni, főleg az év első napján nem. De addig volt jó, amíg nem láttuk az egyik tanárunkat sem.

- Ja, nem beszélhet az egész tanári kar arról, hogy a férjével mennyit veszekedtek a nyáron! – érkezett egy megjegyzés a hátsó sorokból, mire Janka felkuncogott.

- Szia, Emi! Janka! – oldalgott mellénk a Marcali fiú, két egymást követő nap már másodszorra, ami szintén furcsa esemény volt. Odadőlt a mellettünk lévő szekrénynek és jelentőségteljesen rám nézett.

- Mi újság? – kérdeztem egy erőltetett mosollyal. Talán, de csak talán, nem kellett volna olyan bunkón viselkednem vele. Nekem kellett lennem annak az embernek, aki felnőttként viselkedik, mert tisztán látható, hogy ő nem képes. Se most, se sosem.

- Talán piros hó esett, hogy te kezded el a kommunikációt? – nézett rám a fiú felvont szemöldökkel.

- Talán piros hó esett, hogy képes voltál megkötni a nyakkendődet? – böktem rá a mellkasára, fittyet sem hányva a megjegyzésére.

- Nos, örülünk neki, hogy Marcali Áron felnőtt! – hallottuk meg az ofőnk hangját, aki behúzta maga után az ajtót. A nő rövid haja enyhén zilált volt, a szeme, pedig duzzadt és vörös volt, teli könnyekkel. Összehúzott szemöldökkel néztem rá, aztán ránéztem a vállam fölött Jankára. Ő megvonta a vállát. Ő sem értette.

- Maradj csak, Áron! – intett a nő a mellettem álló Marcali fiúnak, amikor az el akarta lökni magát a szekrénytől, de végül maradt. Ez több volt, mint furcsa. Az ofő sosem szokta megengedni, hogy elüljünk órán, még akkor sem, ha évkezdés van. És hozzáadva a kisírt szemét...

Kezdtem megrémülni, és nehezen venni a levegőt. Az egész olyan volt, mint mikor a kórház várótermében ültünk Áronnal, vártuk a híreket Tamás bácsiról. A kegyetlen, tehetetlen várakozás. Olyan, mintha a percek napokká változnának, az izmaid elgyengülnének és minden porcikád görcsbe rándulna, közben, pedig érzed a melletted ülő összes aggódó szívdobogását, közvetlenül azelőtt, hogy az egész életedet megváltoztatná egy külső erő.

Pontosan ezt éreztem, akkor és ott, az iskola első napján, a termünkben ülve, az egyik oldalamon legjobb barátnőmmel, másikon a fiúval, akivel egyszer ugyanezt már átéltem.

- Én... nem is tudom, hogy kezdjem el – támaszkodott neki az ofőnk a tanári asztalnak, én, pedig türelmetlenül előredőltem a padon. Janka felém tolta a kezét a padon. Habozás nélkül megfogtam és vettem egy mély levegőt. Nem volt jó előérzetem, de arra, ami utána jött, soha életemben nem számítottam volna.

- Tudom, hogy nem nekem kellene közölnöm veletek, de... az iskola is most tudta meg és még elvileg senki nem tud róla, szóval... a párhuzamos osztályokban is most közlik a hírt, de titeket fog a legjobban megviselni... - az ofő következő pillantását talán véletlennek is lehetett volna nézni, de nem volt az. Az utolsó üres helyre nézett a teremben. Petra helyére. Megszorítottam Janka kezét, de a másik kezem remegésével nem tudtam mit kezdeni. Csak akkor állt le, amikor meleg ujjak kulcsolódtak rá és a felettem lévő Áron barátságos, barna szemeibe néztem. Megsimogatta a hüvelykujjával a kézfejemet, ami valamiképpen megnyugvást hozott, de a szívemet nem tud lecsillapítani. A szememben könnyek gyűltek, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább a stresszt. Rá akartam kiabálni az ofőre, hogy mondja már ki végre, amit akar.

Bárcsak ne tette volna.

- Sajnálattal kell közölnöm, hogy... Petra tegnap éjjel életét vesztette.

Ennyi volt.

Mintha az egész világom összezsugorodott volna, mintha összecsapták volna és beledobták volna a Balatonba, hogy süllyedjen el, nem is törődve a benne levőkkel. Mintha ezernyi villámlás sújtotta végig a testemet, és ezek a villámlások cunamit keltettek a testemben.

Az összes levegő összeszorította a tüdőmet, képtelen voltam kifújni, amit bent tartottam. A kezem elengedte Janka kezét, erőtlenül csúszott ki belőle és úgy éreztem, hogy egy másodperc múlva a testem is követi. Mintha a szék többé nem tartotta volna a súlyomat.

Térdre estem. Két, amerikai focitól erős kar tartott meg, hogy ne ütődjek neki a terem padlójának.

Azt hiszem, azért sírunk, hogy kiadjuk magunkból az állati részünket, anélkül, hogy elvesztenénk az emberségünket. Ekkor... ez az állati rész tart életben.

Vannak olyan villámok az életben, amiket még egy villámhárító sem képes felfogni. Minden kicsúszik a kezeid közül és képtelen vagy összeszedegetni az összes, apró darabot, amiket pedig mégis sikerül, szétporladnak a kezeid között, mintha sose léteztek volna.

Ismeritek azt az érzést, amikor a tüsszentés facsarja az orrodat, az egész tested görcsbe rándul, az izmaid egyesével és együttesen is, mintha a komplett lényedet bedobták volna egy centrifugába?

Én ezt éreztem. Csak százszoros erővel.

Markoltam Áron ingjét, a nyakába lélegeztem, vagy inkább ziháltam és a könnyeim átitatták az anyagot, amik nem akartak apadni, mintha csak egy végtelen patakból táplálkoznának.

A fájdalom patakjából.

Áron a hajamba fúrta az arcát, éreztem, hogy neki is folynak a könnyek az arcán. Minden erőmet összeszedve, felemeltem a fejemet a válláról és ránéztem Jankára, aki a tenyerei között fogta a homlokát, a könyöke, amire támaszkodott, vészesen remegett, mintha az összes ereje fokozatosan elhagyta volna.

Elengedtem Áront és felhúztam a legjobb barátnőmet a székéről. Egy karjaiban zokogtunk, a percek, pedig ismét napokká változtak és az óra összes kettyenése ütést mélyített a belsőnkbe. Mintha mindenemet szétzúzták volna és sosem lettem volna többé képes levegőt venni többé.

Emlékszem egy mesére, vagy nem is tudom, hogy mire, amit a neten olvastam. A kisfiú megkérdezte a nagypapájától, hogy miért a jó emberek hallnak meg először. Az idős bácsi visszakérdezett, hogy ha egy kertben van, melyik virágot választja először. A kisfiú válaszolt.

„A legszebbet."

Pontosan erről szólt az egész.

Az emberek egyedül születnek és egyedül halnak meg.

Azt hiszem, hogy ekkor döbbentem rá, hogy a többi csak illúzió.

_______________________________________

Hallhatatlanság

A következő napok monoton stílusban követték egymást. Felkeltem, felöltöztem, ettem valamit és reménykedtem, hogy a nap végéig bent is fogom tudni tartani, majd találkoztam Jankával a buszmegállóban és suliba mentünk. Az egész évfolyamot pszichológushoz küldték terápiára, legalább egy hónapig és pechemre, a saját anyám lett a kirendelt pszichológusunk. Szerintem a fél tanári kar arra számított, hogy az évfolyam nagy része már az első nap túl lesz az egészen. De ez nem így volt. Petra nem ilyen ember volt. Hanem olyan, aki mindenki életében valahogyan szerves részt töltött be. Ezért is, könnyű volt észrevenni a hiányát.

A gyászértesítőket is egészen hamar megkaptuk, a temetés időpontjával együtt.

Szerda délután.

Az előtte lévő hét negyven foka hirtelen váltott át, szinte didergős hidegre és esőfelhőkre. Mintha az ég is Petrát siratta volna, vagy legalábbis, én ezt szerettem volna hinni.

Egész végig félig Jankába, félig Áronba kapaszkodtam, a szüleim, pedig mögöttünk álltak. Az összes tanárunk, az egész évfolyam és a kilencedikesek kivételével, az összes többi osztály is megjelent, hogy leróják a tiszteletüket.

Minket, mint közeli barátokat, összehívtak a temetés után egy „összejövetelre" Petra szüleink a házába.

Blanka és Zalán is odatolta a képét. Janka és Áron, pedig majdnem nekik mentek, amikor beléptek az ajtón. Majd emlékeztettem őket, hogy miért vagyunk ott. Hogy tisztelegjünk Petra emléke előtt és Blanka meg Zalán is pontosan ugyanezért jött, még akkor is, ha szerintük semmi keresnivalójuk nincs ott.

Egyébként, rajtuk kívül az osztályunk nagy része, Csongor, Boróka, sőt még Gergő és Viktor is megjelent. Petra ehhez értett a legjobban. Hogy összehozza az embereket. A legszomorúbb azonban az, hogy a halála jobban összehozott minket, mint bármi más.

- Emma, drágám! – hallottam egy hangot a hátunk mögül, mire az arcomat megtörölve hátra fordultam. Petra anyukáját, Klára nénit láttam meg, aki egy dobozt tartott a kezében.

- Csókolom! – köszöntem halkan és elengedtem Janka kezét. A nő vetett egy kifejező pillantást Jankára, a barátnőm vette a lapot és eloldalazott mellőlem, gondolom, Áront akarta megkeresni. – Nagyon sajnálom a történteket, Klára néni.

- Köszönöm, Emma – szorította meg a kezemet gyengéden. Petra anyukája nem olyan volt, mint az enyém vagy, mint Jané. Magasabb körökben mozogtak, Fodor Borókáék köreiben. És emiatt a nő stílusa is sokkal másabb volt, mint amit én megszoktam. – Tudom, hogy neked sem könnyű a helyzet.

- Nem, nem az – ráztam meg a fejemet és zavartan piszkálni kezdtem a pulcsim ujját. Nem értettem, hogy miért jött oda hozzám.

Egy másodperc múlva, minden előjel nélkül, a kezembe adta a cipős dobozt, aminek a fedelén egy hatalmas felirat hirdette, hogy Emma cuccai.

- Petra szobájában találtuk a minap. Gondoltam, ez téged illet – magyarázta a nő. Zavartan fogtam a kezemben a dobozt. Továbbra sem értettem az egész helyzetet.

- Mi van benne? – kérdeztem félénken.

- Nem tudom, nem néztünk bele – rázta meg a fejét Klára néni, majd elköszönés nélkül elviharzott előlem. Janka és Áron, pedig hamar átvették a helyét.

- Mi folyik itt? – nézett rám Áron, felhúzott szemöldökkel. Tudtam, hogy nem nagyon bírja Petra anyukáját.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejemet.

Amikor hazaértünk, becsuktam magam után a szobám ajtaját és átöltöztem a fekete cuccaimból, valami otthoniba. Utáltam temetésekre járni és nem is kellett addig sokra mennem. És nem is temettünk még olyan fontos embert, mint akkor. Úgy éreztem, hogy sosem fogok tudni teljes szívemből mosolyogni, hogy sosem fogom tudni hangosan kimondani a nevét, hogy nem bírok ránézni a közös képeinkre. Minden fájdalmas volt, amiről csak eszembe jutott.

Már egy ideje otthon voltam, feküdtem egy párnán, amin egy hatalmas vízfolt jelezte, hogy mennyit sírtam, amikor megláttam az ágy végében a dobozt. Hirtelen felültem, elsimítottam a hajamat a szememből és egy nagy levegőt véve, felnyitottam.

Rögtön a tetején, megtaláltam az egyik vékony pulcsimat, amit valószínűleg náluk hagytam, amikor nyáron ott aludtam. Majd egy köteg képet húztam ki a széléből. Ezeket habozás nélkül félretettem az asztalomra. Még nem voltam képes rájuk nézni.

A következő, ami szemet szúrt, már nem volt olyan egyértelmű, mint a többi. Tizenkettő borítékot találtam a dobozban. Végigpörgettem őket. Mindegyiken egy hónap neve állt és a sarokban egy sorszám. Megkerestem az elsőt, amin a Szeptember felirat állt, Petra írásával.

Szent csokiistenek! Ezekben Petra sorai vannak! Talán ezekben van az utolsó esélyem, hogy az Ő gondolataival szembesüljek! Gyerünk, Emma, gyűjtsd össze a kurázsidat! Meg fogod bánni, hogy nem nyitod ki!

És ezzel feltéptem a borítékot.

Drága, Emma!

Gyorsan a végére értem, de még egyszer végig kellett olvasnom, hogy tudjam, nem csak álmodom. Nem, nem álmodtam. Valóság volt. Habozás nélkül felvettem az asztalomról a zseblámpámat, mivel kint már besötétedett és három hosszú, három rövid, három hosszú villanást küldtem a szomszédba. Majd megismételtem.

Két perc múlva megcsörrent a telefonom, amiből megállapítottam, hogy az üzenetem célba ért.

Nem telt el tíz perc, amikor a lépcsőház előtt álltam, vártam, hogy a másik oldalon is felvillanjon a lámpa és, mikor megtörtént, átszaladtam a füvön a mellettünk lévő tömbhöz, a borítékkal a kezemben.

Szerencsémre, Áron még emlékezett a régi jelünkre és készen állt, hogy a segítségemre siessen. Leültünk egymás mellé a lépcsőre, a lépcsőházajtó előtt és zavartan piszkáltam a boríték elszakadt szélét. Egy percnyi habozás után, átnyújtottam a papírt Áronnak, mire a fiú meglepetten rám nézett.

- Mi ez? – kérdezte, de azért elvette a papírt.

- Csak olvasd el – mondtam, egy hatalmas sóhaj után. Biztos, hogy helyesen teszem ezt? Talán várni kellett volna vele egy kicsit. Nem értettem saját magamat, hogy miért Áronnak szóltam először, hiszen én magam hangoztattam, hogy elegem van belőle. De valamiért, csak vele voltam képes ezt túlélni.

- Ez komoly? – ért a levél végére Áron és összezavarodott arccal rám nézett.

- Úgy látszik – biccentettem. Hogy mit olvastunk el mindketten abban a levélben? Nem, nem azt, hogy Petra öngyilkos akart lenni, és ezért írta a leveleket. Egyáltalán nem. Ő életében akarta átadni nekem ezeket, minden hónapban egyet.

A szeptemberi levél szerint, minden egyes következőben egy feladatot találunk. Tizenkettő feladat, ami emlékezetessé teszi az utolsó évünket. Feladatok, amiket teljesítenünk kell. Az volt a legmeghökkentőbb, hogy Petra összeállított egy „elit csapatot" az évfolyamból, akiket össze kell trombitálnom, tök mindegy, hogy milyen eszközökkel, csak bele kell vennem őket a buliba. Az egész az én feladatom volt.

Egy nyolctagú – eredetileg ez a szám kilenc volt, de mivel... - csapattal titokban meg kell csinálnom a feladatokat, amiket Petra alkotott, hogy a végzős évünket mindenki számára emlékezetessé varázsoljuk.

- Gyere, Emi! – állt fel Áron hirtelen a lépcsőről és az ajtó felé indult.

- Hová? – fordultam hátra hozzá, de nem álltam fel.

- Csak gyere! – utasított, majd látta, hogy nincs nagy affinitásom a dologhoz, megragadta hátulról a derekamat és talpra állított. Hüledezve éltem át a mozdulatot, még sikítani sem volt időm, annyira meglepődtem.

Áron megfogta a kezemet, hogy még lehetőségem se legyen elmenekülni és húzott maga után. Beszálltunk a liftbe és rögtön leesett, hogy nem hozzájuk megyünk, mivel nem a nyolcas gombot nyomja meg, hanem a tízest. Elkerekedett szemekkel figyeltem a fiút, aki a zsebében bányászott.

- Ha ez egy elrablós, gyilkolós jelenet, itt rögtön sípcsonton rúglak – fenyegettem meg, mire elnevette magát.

- Bízz bennem, Emi! – nézett a szemembe, őszintén, majd ismét megfogta a kezemet. Ha nem ismertem volna úgy, ahogyan ismerem, talán meg is tettem volna, de így... Viszont, tudtam, hogy mit mondana Petra. Hogy ideje túllépnem a dolgokon és tiszta lapot nyitni, már ami Áront illeti. Az volt a probléma, hogy nem éreztem magam elég késznek hozzá.

A tizediken kiszálltunk a liftből. Továbbra sem értettem. Sosem szoktunk felmenni a tizedikig, sőt nem is ismerünk onnan senkit. De Áron nem állt meg, hanem tovább húzott, még feljebb.

- Kérlek, mondd, hogy nem oda megyünk, ahova gondolom! – könyörögtem neki, de ügyet sem vetett rám, hanem előhúzott egy régi kulcsot a zsebéből és kinyitotta vele a vasajtót, ahová a tízedik emeleti lépcső vezetett.

Áron belökte az ajtót és intett, hogy menjek előre. Kissé habozva, de megtettem. Beléptem az ajtón, szélfuvallatot éreztem, és amikor már jó néhány lépést megtettem, meg is értettem, hogy miért.

A tetőn voltunk. A tízemeletes tömb tetején.

- Jóságos ég! – kaptam a szám elé a kezemet. Elmentem a széléig és lenéztem a korlát fölött. Onnan fentről egészen a belvárosig el lehetett látni, ami mögöttem terült el, sőt még majdnem a sulit is láttam magam előtt. A dombon lévő lámpák és a focipálya reflektorai. Mindent láttam.

- Ezt... Hogyan? – forgolódtam még egyet, majd megálltam, hogy szembenézzek Áronnal, aki mosolyogva nézte az elámulásomat. Régóta nem láttam már ezt a fajta mosolyát, pedig annyira... Áron volt tőle. Az Áron, akit ismerek.

- Apa jóban volt a házmesterrel, és 10 éves koromban arra a döntésre jutott, hogy kéne nekem egy búvóhely. A... baleset után, megtaláltam az egyik kabátjában a kulcsot. Az öreg házmester szerintem el is felejtette, hogy van a tetőhöz kulcsa – magyarázta Áron. Tovább ámultam és elkezdtem bánni, hogy pont akkor nincs nálam a fényképezőm, amikor kéne.

- Senki nem tudja, hogy kijársz ide? – kérdeztem és fellöktem magam a korlátra, hogy onnan ülve szemlélhessem Kecskemétet.

- Senki – rázta meg a fejét és a térdemre tette a kezét. Egyszer az életben nem löktem el, hanem még meg is fogtam a kezét, önmagamat is meglepve. – Mire gondolsz, Emi?

- Hogy ez az egész, olyan... - kerestem a szavakat, de egyszerűen nem jöttek. – Hogy ez egy teljesen másik világ. Egy másik univerzum erdőkkel, tavakkal, hegyekkel és folyókkal. Egy új világ, ami még felfedezésre vár. És az egész itt van körülöttünk. Csak figyelmesnek kell lennünk, hogy halljuk, mit suttog a fülünkbe. Nem Menny, vagy Pokol. Nincs Isten vagy Ördög. Mintha... egy hely lenne, ahol folytatjuk az életet, miután meghaltunk. Mintha egyszerre lennél mindenhol és sehol. Egy hely, ahol mindenki tiszta lappal indul...

- Ez a baj a csoda országokkal. Azt hiszed, hogy minden megtörténhet és nincs rossz dolog, ami érhetne téged. Aztán... becsap az élet és már nem vagy kisgyerek – fejezte be a gondolatmenetemet Áron, mire fanyarul elmosolyodtam.

- Sajnálom. Kicsit elragadtattam magam – szabadkoztam, a rögtönzött beszédemet illetően.

- Sosem hallottalak még ilyen sokat beszélni – jegyezte meg Áron. Ha ő ezt mondja, akkor valószínűleg ez így is van. – De éppen ezt szeretem benned. Hogy sosem lehet kiszámítani, hogy mit teszel és, hogy nem vagy olyan, mint a többi lány.

- Ja, nem vagyok normális – nevettem el magam.

Pár percre csendben maradtunk, csak hallgattuk a város hangjait, a szirénákat és a dudálásokat. Ebben a percben olyan volt minden, mint ahogyan azt az előbb elmondtam. Egy másik világ, ahol csak mi ketten vagyunk és az élet nem ér el minket. De mindvégig tudjuk, hogy ez nem a valóság és hamarosan az élet újra beszippant minket.

- Hogy fogjuk ezt az egészet végigcsinálni? – kérdeztem. Kissé félve, visszagondoltam a levélre, amiben Petra felsorolta, hogy kivel kell végigcsinálnom a dolgokat. Az első ember, akit említett, éppen a kezemet fogta a tetőn.

- Szerintem Janka a legegyszerűbb. Habozás nélkül be fog szállni – kezdte el a felsorolást Áron. Igen, természetesen Janka is fent volt a listán. Tudtam, hogy meg fog sértődni, amiért nem neki mondtam el először.

- Aztán ott van Csongor és Boróka a b-ből – vittem tovább a dolgot.

- Őket sem kell sokat győzködni. Szerették Petrát. Benne lesznek – biztosított Áron, mire biccentettem. – Gergő...

- Megígérem neki, hogy amíg a dolog tart, ingyen csinálom a deszkásokról a képeket – vágtam rá rögtön, mert tudtam, hogy Gergő harapni fog erre.

- És ha Gergő megvan, megvan Zalán is – húzta el Áron a száját, amikor kiejtette az ősellensége nevét.

- Hogyhogy?

- Gergő apja a focicsapat legfőbb támogatója. Ha Gergő benne van, meg tudja győzni az apját, hogy jobban kamatozó helyre tegye a pénzét – magyarázta Áron, erre elnevettem magam. Kezdett alakulni a dolog.

- És mivel Zalán így benne van, Blanka is jön vele – merthogy a páros is fent volt a listámon és ezzel kilőttük az utolsó két emberünket.

- Tényleg belekezdünk ebbe? – kérdeztem, továbbra is kicsit félve.

- Petráért – biccentett egyszerűen Áron, majd felemelte a kisujját. Oldalra döntött fejjel néztem rá, mintha nem lenne normális. – Az öröklétre!

- A cél a halhatatlanság – egyeztem végül bele és belecsimpaszkodtam a kisujjammal az övébe.

A tudomány mindenre képes magyarázatot adni, ha elég ügyesek vagyunk ahhoz, hogy megtaláljuk ezeket.

Vagy legalábbis, én sokáig ebben hittem.

A tényekben, például, hogy a paprikában C-vitamin van, hogy a csokoládé boldogsághormonokat termel, hogy az emberi pisi megmenthet a szomjan halástól, hogy egy pohár víz néha gyógyír minden betegségre, hogy a Nap és a Föld együtt létrehozzák az időjárás és az évszakok váltakozását.

Visszaemlékeztem, hogy hogyan képződnek a hullámok az angliai tengerparton; hogy a tölgyfa levelei milyen alakúak és méretűek, hogy miért képesek megtartani a vizet; hogy a sziklák milyen anyagból készültek; hogy a bőrömbe benyomódó korlát milyen hatással fog bírni a testemre és a külső bőrszöveteimre.

A hullámok nekiütköztek a szikláknak, megtörve ezzel a hullámzást és annak megnyugtató hangját, a csattanás és a törés szerintem maradandót ütött a sziklában.

Ekkor rádöbbentem valamire. Hogy a tudomány valamire nem tér ki. Mégpedig a sziklára, ami a hullám útjába került. Mint a véletlent, amiben a tudomány nem hitt. A szikla maga volt a véletlen.

A véletlen, pedig nem ismerte a tudomány határait. Nem érdekelte, hogy mikor, vagy, hogy kit érintett.

A véletlen bárkit elért.

Még azt is, aki nem hitt benne.

A véletlenek alakítottak az életünket olyanra, amilyen és éppen ezért, egy pillanat, egy aprócska történés képes volt alapjaiban megváltoztatni az életünket. Néha csak sodródnunk kell az árral, elfogadni, amit élet nyújt és meg kell tanulnunk együtt élni vele.

A halál sokak szerint nem az élet vége. Mivel az eltávozók benne élnek az itt hagyottak szívében és az emlékük tovább alakítja az életüket.

Ebből keletkezett a halhatatlanság.

És szerintem, a mindennapok hősei is megérdemlik a halhatatlanságot. Például Csongor, aki egy baleset miatt kerekesszékbe került, de orvostanhallgató akar lenni és sosem kér segítséget. Vagy például Áron, aki 14 évesen elvesztette az édesapját és nem csak saját magát kellett talpra állítania, hanem az édesanyját is.

És legvégül, ott van Petra, aki egy mosolyával meg tudta változtatni a napunkat, aki elhitette, hogy nincsenek lehetetlenek, hogy ne adjuk fel, amit elképzelünk és, hogy reggel, csak fejben el kell döntened, hogy hogyan látod a világot. Mert semmi sem fekete és fehér. Minden attól függ, hogy honnan nézed.

Rájöttem, hogy akármilyen messzire is kerül tőlünk, mindig és mindenhol ott lesz, az emlékét maga után hagyta és a mosolyát a fényképeken.

És ez a lényege a halhatatlanságnak.